Mikor Ray Davies a városban járt, elkísértem a Santa Monica Civicbe, ahol kék fényben úszva, szólóénekesként bűvölte el odaadó rajongóit. "Don't step on Bette Davis, 'cause hers is such a lonely life...". Aztán visszamentünk a szállodába, ahol Rudolph Valentinóról és John Barrymore-ról beszélgettünk. Megint megmasszíroztam a hátát és segítettem neki áthajózni álomországba.                                                                   Keith Moon is befutott, és ismét tanúja lehettem örökös, mély őrületének, de igyekeztem nem túlságosan a hatása alá kerülni. "Kedves Marlon, újabb hetet töltöttem Keith Moonnal, akinek naponta imádkozom a lelkéért. Súlyosan szenved és kábítózik, pedig olyan kedves és végtelenül jószívű egy srác. Teljesen ki kell szállnia magából ahhoz, hogy valamirevalónak érezze magát. Szegény drága. Mennyi fölösleges szenvedés!" Egyik éjjel eltűnt húsz percre, aztán lihegve és szélesen vigyorogva került elő. "Gyere, édes, mutatnom kell neked valamit." Odavonszolt az üvegajtóhoz, és tizenkét emeletnyi magasságból lemutatott a veszettül habzó szökőkútra. Több doboznyi fürdőhabot szórt bele a vízbe, és úgy ömlött ki a hab a szökőkútból és végig az utcán, mint valami börlekszjelenetben. Megbontott egy újabb százéves konyakos üveget, magára öntötte királybíbor színű köntösét, és átengedte magát a látvány élvezetének.                 Aztán Chris Hillman ébesztett fel egy mély álomból, és közölte, hogy huszonharmadikán érkezik. Hove vezet mindez, gondoltam. Egy Alice Cooper koncdert után Howard Kaylannel dugtam egy szerszámos kamrában, néhány lopott órát Donnie-val töltöttem bársonytakarója alatt, és harminc órán keresztül ágyban lábadoztam, miután több üveg Dom Perignon pezsgőt elfogyasztottam a Led Zeppelinnel. Hát kinek volt erre szüksége? Felhívtam Marlont, és kiöntöttem meggyötört lelkemet éteri hangjának, és azonnali bebocsátásért könyörögtem az életébe. Nem válaszolt. Csak azt nem értettem, miért nem változtatja meg a telefonszámát.                                                         A medence melletti kis kunyhóban üldögéltem a Zappa rezidencia mögött, és a sorsomon morfondíroztam. Negyedszázadnyi földi lét után se lakásom, se állásom, se vőlegényem. Arra gondoltam, vajon Beatles-barátnőimnek hány gyerekük lehet összesen? Vajon eljárnak-e egymáshoz bridzselni, ahogy azt komoly, felnőtt embereknél szokás? Szülői értekezletekre Fordokban furikáztak? Nem vágytam az efféle normalitásra, de valamit sürgősen tennem kellett, ha nem akartam Wild Man Fischer, vagy Vito és Szou sorsára jutni, akik a dutyiben ültek kiskoruak bujálkodásra való ösztönzéséért. A szüleim által belém vert értékrend kezdett felszínre törni bennem. Akárhogy imádtam is Zappáékat, szükségem volt egy saját otthonra. Még soha nem laktam egyedül, és most eljött az ideje. Kölcsönkértem a szüleimtől háromszáz dollárt, és keresni kezdtem egy ideális búvóhelyet. A Filmszínész Szövetség Irodájában észrevettem egy kiírást, melyen egy lakást hirdettek Charlie Chaplin régi kastélyában a Hampton Aveneue-n. Elrebegtem egy imát, és elmentem megnézni.                        Hosszas fogadkozás után, hogy időben fogom fizetni a lakbért, beköltöztem a világ legelragadóbb tündérfészkébe. Az udvaron egy apró rózsákkal benőtt kis kút volt, amiben szerencsepénzeket kellett bedobni, még megvoltak a húszas évekből származó eredeti festett üvegablakok, és mindegyik apró lakásnak saját tornya volt. Az ablaknál ültem, ahol tarka fény ömlött be a szobába, és cowboyingeket varrtam azzal az eltökélt szándékkal, hogy új életet kezdek. Megfogadtam, hogy nem szedek be több kábítószert, és csupán étkezéskor iszom meg olykor-olykor egy pohár bort. Bizony.                                    Elkezdtem randizgatni úgynevezett "normális" emberekkel, köztük Michael Winnerrel, az angol rendezővel, hogy lássam miként élik életüket a józan gondolkodásúak. Rendkívül illedelmes és fontoskodó volt,és első randevúnkon vacsorázni vitt Burt Lancasterrel és annak hölgyismerősével. A Reneszánsz Búcsúban annak idején tenyérjóslásban utaztam és elég jól ment, úgyhogy megkérdeztem Mr. Lancastert, jósolhatnék-e hatalmas lapáttenyeréből, ő meg készségesen belement. Michael Winner a szemét forgatta ennek hallatára. Elmondtam Burtnek, hogy melegszívű, csökönyös és rámenős az ágyban, valamint azt is, hogy bűnben él bájos barátnőjével, amire nyilvánvalóan nagyon büszke. A hölgy egyetértőleg bólogatott, hogy valóban melegszívű, csökönyös, és (itt elpirult) rámentős. Michael sörgősen másra terelte a szót. Ezen kívül még volt szerencsém Lee J. Cobbal és Charles Bronsonnal vacsorázni.                     Ezután valahogy elhidegültem tőle. Különben is nem akart nekem szerepet adni legújabb Charles Bronson akciófilmjében, noha többször is meglobogtattam az orra előtt filmszínészi tagsági igazolványomat.                                                    Egy bizonyos francia színésszel is randizgattam, mert Marlon Brandó házában lakott, és az ő négykerék-meghajtásos verdájával furikázott, míg Marlon Tahiti szigetén süttette kezdődő pocakját.                                                             Filmsztárbulikra cipelt, ahol normális göncökben pezsgőt kortyolgattam, illedelmesen összefontam a lábaimat, bólogattam és mosolyogtam. Egyszer elmentünk egy tivornyára Roman Polanskihoz, és megadtam neki a telefonszámomat. Hát ő aztán tutira nem volt normális. Többször is felhívott, míg végül közöltem vele, hogy rettegek tőle. Úgy röhögött, mint egy hiéna, és soha többé nem hívott. Végül lefeküdtem a francia színésszel Marlon túlméretezett ágyában, és mikor elaludt, átkutattam Marlon fiókjait és szekrényeit, szagolgattam és az arcomhoz dörzsolgettem a ruhadarabokat. Ez a kapcsolat sem tudott kibontakozni, úgyhogy búcsút intettem Marlon barátjának. Istenem.