Led Zeppelin II [szerkesztés]

Az első album sikere hatalmas lökést adott a zenekar karrierjének, az Egyesült Államokban különösen népszerűek lettek. Ugyancsak 1969-ben jelent meg második albumuk, a Led Zeppelin II. Még a debütáló albumnál is nagyobb sikert ért el, az Atlanti-óceán mindkét partján első helyezett lett.

Az album első dala, a "Whole Lotta Love" a Led Zeppelin egyik legismertebb dala, mely még tovább növelte népszerűségüket; a dal több mint tíz éven át volt a Top of the Pops című TV-műsor főcímzenéje. A Led Zeppelin II fontosabb dalai közé tartozik az akusztikus és elektromos részeket váltogató "Ramble On", a gitárrifről és a gitárszólóról könnyen felismerhető "Heartbreaker", és a "What is and What Should Never Be", mely Robert Plant különös tehetségéről tesz tanúbizonyságot. Az album egyetlen instrumentális darabja a "Moby Dick", John Bonham dobszólójával. Bonham egyaránt használt dobverőket, valamint saját tenyerét. Koncerteken gyakran olyan erővel játszott, hogy eltörtek a dobverők, vagy a keze vérezni kezdett. A "Bring It on Home" nagyon hasonló Sonny Blake "Bring It on Home" és Willie Dixon "Bring It on Back" című dalához. A "Whole Lotta Love" Dixon "You Need Love" című dalára hasonlít, bár ezt a kifejezést már korábban is használták. Az 1970-es években az Arc Music, a Chess Records egyik kiadója a "Bring It on Home" kapcsán szerzői jog megsértése miatt beperelte a Led Zeppelint, de peren kívül megegyeztek. Dixon csak akkor nyert a dolgon, amikor beperelte az Arc Musicot és visszakövetelte szerzői jogait és tiszteletdíjait. Évekkel később a "Whole Lotta Love" miatt a Led Zeppelint is beperelte, melynek eredménye szintén peren kívüli megegyezés lett. A Led Zeppelin II új kiadásain már Dixon nevét is feltüntették a szerzők között.

Page egy interjúban ezt mondta: „Gyakran gondolkodtam úgy, mint a Stones. Ahogy ők Chuck Berry fiai akartak lenni, mi Howlin' Wolf fiai akartunk lenni.” A Led Zeppelin korai koncertjeinek állandó darabja volt Wolf "Killing Floor" című dala, melynek átdolgozott változata "The Lemon Song" címmel szerepel az albumon.

Ebben az időszakban a Led Zeppelin több amerikai turnén is részt vett. Eleinte kisebb klubokban és báltermekben, később viszont egyre nagyobb koncerttermekben léptek fel. A koncertek gyakran három óránál is hosszabbak voltak, a hosszú improvizációk gyakran játszották James Brown és más soul- és funk-előadók dalait (ezeket Jones és Bonham különösen szerette). Mind a négyen szerették az amerikai rock and rollt, sokban hatott rájuk Fats Domino és Little Richard túláradó stílusa. Gyakorta játszottak olyan rockabilly dalokat, melyeket Elvis Presley vagy Eddie Cochran tett híressé. Sok ilyen koncert kalózkiadásokon jelent meg, melyek a gyűjtők és a rajongók féltett kincsei közé tartoznak.