LÉPCSŐK A MENNYBE                                                                                                                                 Külvárosi csend. Régi vörös házak, salétromszag, magány. A modern idők hangtalan bombái darabonként szedik ízekre a hajdani tűzfalakat. Lábuknál nyíratlan bozót, tüskék, csalánok, amelyek egyszer az égig is elérnek. Egy-egy tenyérnyi hely őrzi az utcakölykök futballcsatáinak életre-halálra szóló összecsapásait. Kétágú kopár fal bólogat az elmúlásnak - a vészmadarak már régen elkerülték. Mögöttül bunkerhangú toronyházból néz ki egy fejfájós álom, az eltörpülő földön, mint szélzúgás, elhal a tücskök benzinnel mérgezett éneke.    Itt valamikor ház állt, de csak kő maradt belőle, a többit elhordta a tolvaj eső. Egy öregember görnyedten cipeli rzseterhét. Ne várd, hogy királyfi legyen, e várd, hogy ördöggé váljék. Útja végtelen, léptei soha nem fáradnak, felette a faragott keretes égvolt soha nem borul be, ablakát nem festi sötétre az alkony.  Éj, évezredek éje, a sötétnek nevezett középkor, amikor még hittek a szentekben és a boszorkányokban. Valahol a távolban egy kicsiny vár, gazdája értelmetlenül esett el a Szentföldön. Néha visszajár asszonyát megölelni, és magával visz néhány ifjút, hogy ők is öljenek. Egy lámpaoltogató körbejár éjfélkor,de néma a város. Szakadék tépi ketté a város testét. A szakadék peremén elátkozott lány táncol. Tekintete egyre feljebb és feljebb viszi. Fel a töredezett sziklákon, a vérző sebeket ejtő penge-köveken, a rideg, jéghideg tömbökön. Odafenn, hófödte csúcson vénséges vén szent várja. Az öreg,  aki e földi létben rőzsét cipelt, új életében arra ítéltetett, hogy lámpásával világítsa örökké az utat. A lépcsőutat a mennybe!          198o-ban az MNE-ben, amely az évtized legjelentősebb lemezeit vette számba, a felsorolásban igen előkelő helyre került a Led Zeppelin IV. lemeze.   JIMMY PAGE: "Néhány felvételt már l97o decemberében  elkészítettünk Londonban, az új Island stúdióban, de  aztán elmentünk saját házunkba, a  hampshire-i Headley Grange-be. Odavitettük a  Rolling  Stones mozgó stúdiójának szerelését, és amint támadt valami ötletünk, felvettük. Annyira felizgatott bennünket egy-egy ötlet, hogy azonnal rávetettük magunkat és mindenképpen be is akartuk fejezni kidolgozását."    ROBERT PLANT: "Egy, a világtól elzárt régi udvarházban, vidéken éltünk. Hihetetlen hangulat áradt belőle.  Ráadásul azonnal láthattuk és hallhattuk szikráink eredményét, nem kellett várakozni, hogy egyáltalán bejussunk a stúdióba."  JIMMY PAGE: "Úgy döntöttünk, hogy a  IV. albumról lehagyuk a zenekar nevét és nem lesz semmi információ a külső borítón. A nevek, a címek, és egyéb ilyesmik semmit sem jelentenek. Egyáltalán mit jelent az, hogy Led Zeppelin? A lényeg a zene. Ha nem lenne jó a zenénk, akár fejeskáposztának is nevezhetnénk magunkat és a közönség akkor is átnézne rajtunk. Nem igaz, mit kellett vesződnöm, amig ezt sikerült keresztülvinnem: a lemezcégnél azt mondták nekem: szakmai öngyilkosságot követünk el. Mi azt mondtuk, hogy csipán azt akarjuk - csak a zenénkhez kötődjenek.   Az öreg a borítón, aki rőzsét visz, a természettel harmonizál. A természetből vette a fát és vissza is adja azt a földnek. Ez természetes körforgás. Öreg házát lerombolták, őt pedig nyomornegyedbe, rettenetes régi nyomornegyedbe kényszerítik. Az öreg egyben a Tarokk Remetéje is - a misztikus bölcsesség és az önmagunkban való hit szimbóluma."   ROBERT PLANT: "Abban egyetértettünk, hogy a lemezt nem lehet Led Zeppelin IV-nek nevezni. A címen gondolkodva mindenki keresett magának valamilyen metafizikus szimbólumot, amely egyénileg jellemez bennünket. Akár a lelkialkatunkat, akár véleményünket, vagy olyasmit, amit erősen átrzünk. Aztán összejöttünk és bemutattuk egymásnak szimbólumainkat.    Az én szimbólumom az ősi Mu civilizáció szent szimbólumaiból készült. Ez a kultúra l5ooo évvel ezelőtt létezett, egy elveszett kontinens részeként, amely valahol a Csendes-óceánban volt, Kína és Mexikó között. Sok mindent lehet kötni a Muhoz - még a húsvétszigeti szobrokat is. A Mu emberek kis kőtáblákat hagytak szimbólumaikkal, mindenfelé a világon: Mexikóban, Egyiptomban, Etiópiában, Indiában, Kínában és más helyeken. Az én szimbólumomnak feltehetően van tágabb értelme, de én csak azt tudom mondani: úgy nézzék, mint egy referenciát."           JIMMY PAGE: "John Paul Jones szimbóluma egy, a rúnaírásról szóló könyvben jelent meg, és olyan embert jelképez, aki bízik másokban és saját tudásában, mivel elég nehéz rendesen lerajzolni. Bonzóé ugyanebből a könyvből származott, és ő azért választotta, mert egyszerűen tetszett neki."   ROBERT PLANT: "Feltételezem, hogy Bonzo szimbóluma, a trilógia - a férfi, a nő és a gyermek. Ez olyasmi, ami kapcsolatban áll az emberi hit alapjával. Aztán egyszer,  talán Pittsburghben megfigyeltem, hogy ugyanez a szimbóluma a Ballantine sörnek. Lehet, hogy nem hiszik el, de Page egyszer odajött hozzám és azt mondta: Figyelj, most az egyszer elmondom neked, hogy mit jelent a jelem, és aztán soha többé nem beszélek róla. Azóta elfelejtettem, és Page most már nem mondja meg többé. Csupán az rémlik, hogy valamilyen régi könyvből ásta ki."       A korongon, amely a négy szimbólumot viseli, a zene fantasztikus!  A BLACK DOG - kettős riff: gitár és ének, Plant végig előénekel Page-nek és a többieknek, remek koncertdal a sok "kiállással". A bluesba visszanyúló séma mindig rock and rollba torkollik, Bonzo kőkemény leütései mintha szándékosan késleltetettek lennének. Ha rock and roll-hatásról beszélünk, a következő egy igazi rock and roll, a cime is az.   JIMMY PAGE: "A ROCK AND ROLL spontán égéstermék volt. Valami egész mást kezdtünk, de  Bonzo eljátszotta Little Richard good Golly Miss Molly-jának bevezetőjét. A szalag már ment, és én ennek szellemében játszottam egy riffet. Bár közben félbehagytuk, már tudtuk, hogy ez a kezdés elegendő lesz egy dalhoz. Robertet is magával ragadta a lendület az éneklésben."    John Paul Jones olyan kegyetlenül veri a zongorát, ahogyan azt Richard W Penniman tenné. Page pedig szólóban a rock and roll szabályai szerint először csak sémákat üt végig, majd egyszeriben "elengedi a bolondot".      A Zep egyik legérdekesebb felvétele a BATTLE OF EVERMORE. Mandalin és folk duett! Robert a folk-rock legkiválóbb angol énekesnőjével, a tragikus sorsú Sandy Denny-vel énekelt duettet.     JIMMY PAGE:  "A Battle of Evermore-t az ihlette, hogy nálunk az emberek korán térnek aludni, és ezért halknak kell lenni. Kezembe vettem Jones mandolinját és ezek az okkordok jöttek ki. Az igazi mondolinjátékosok halálra röhögték volna rajtam magukat. Az biztos, hogy a  hangszer korlátai befolyásoltak. Biztosan úgy szólt a végén, mint egy májusfa körüli tánc, de nem az volt a cél, hogy egy folkos darabot játsszunk."   ROBERT PLANT: "Olvastam egy könyvet a skót háborúkról, nem sokkal azelőtt, hogy Headley Grange-be mentem. A Battle of Evermore inkább színdarab, mint dal. Rájöttem, hogy szükségem van egy másik, teljesen különböző hangra, hogy a dalnak teljes hatást biztositsak. Ezért kértem meg Sandy Dennyt, hogy énekelje el a dalt. Nagyon meg voltam elégedve, hogy olyan valakivel énekelek, akinek teljesen más a stílusa. Ahogyan énekeltem az eseményeket a dalban, Sandy felelgetett nekem, mintha  lenne a nép érvelése a csatákban. Sandi játszotta a városi kikiáltó szerepét, aki azt  sürgette, hogy az emberek dobják el fegyvereiket."      A lemez legszenzációsabb felvétele a STARWAY TO HEAVEN. Ez a dal olyan a rocktörténetben, mint a Beatles Yesterday-je, a Stones Ruby  Tuesday-je , Hendrix Foxy Lady-je, vagy a Cream White Room-ja. A rockirodalom a Led Zeppelin himnuszának is nevezi ezt a csaknem 8 perces dalt, amely nemcsak miszticizmusában jellemző a badára, hanem teljes képet ad mindarról, ami a Zep nagyságát adja. Ahogyan Page bevezeti l2 húros gitárján a dalt, ahogyan Jones fuvolahangokkal népdalmotívumokat idéz, és ahogyan Plant szelíd, suttogó énekétől eljut a halk révületig, majd  a kiabáló, kétségbeesett ébredésig - ahhoz a rockszótár szavai ma is kevésnek bizonyulnak. Három tétel, három ritmus, három hangulat, egyre erősebb tűz - hard és gregorián együtt. Nincs más szó rá: remekmű!       JIMMY PAGE: "Én úgy gondolom, hogy a Stairway To Heaven kikristályosította  a zenekar lényegét. Ebben minden benne volt, és a legjobb formájában mutatta meg a zenekart, mint egységes egészet. Nagyon vigyáztunk arra, hogy a dal soha nem jelenjen meg kislemezen. Számunkra mérföldkő volt. Minden zenész akar alkotni valamit, ami maradandó értékű, amire sokáig emlékezni fognak, és azt hiszem, hogy mi ezt a Stairway-jel csináltuk meg. Nagyon sokat kell dolgoznom ahhoz, hogy hasonló, teljes ragyogású muzsikákkal lépjek színre."     A második oldalon is számos érdekesség hallható. A MISTY MOUNTAIN HOZ zongora-gitár kettősével már újhullámosnak hat, Page szép tercszólót ad el a dal közepén, az alaphangulathoz tartozik Bonham végtelenül agresszív püfölése. A FOUR STICKS-ben Page riffjét bongós hangzással ellensúlyozza Bonzo. Plant valódi rhythm and bluest énekel a főstrófákban, míig a refrénekben líraibb stílusát veszi elő. Jones szintetizátorfutamai méltóak lennének a Yeshez is. A Four Sticks-ben legalább négy stílus keveredik, és egyik sem lóg ki belőle.      A harmadik dal a Battle of Evermore párja: GOING TO CALIFORNIA. Gitár és mandolin kettőse, Plant teljesen visszafogja erőszakos stílusát, kitörései is csupán alk felviillanások - hamgja finomságának egyik legszebb bizonyítéka.  Az utolsó dal az első lemez hangulatát idéző nagy blues: WHEN THE LEVEE BREAKS. Ez a dal Memphis Minnie l928-as dalának feldolgozása. A kemény "munkadal ritmusú" számnak legizgalmasabb részei azok, amikor Plaant szájharmonikázik. Page ezúttal nemigen kap szólózási teret, viszont slide-gitárja remekül szölgálja a hangulatot.    Ezzel a lemezzel lezárult a Zep első, talán legnagyobb korszaka. Mindenesetre az utolsó, amely erejében, dinamikájában még mintája lehetett a hard-rock műfajnak.