AZ IMAGE                                                                                                                                                          Kezdetben vala a jólfésült rocker, aki eritikus mozgásával vadította a közönséget, főleg a lányokat -  Elvis.  Aztán jöttek a Beatles-fiúk, akik botárnyosnak nevezhető hülyegyerek-frizurájukkal is meg tudták magukat keveltetni, még anagymamákkal is. Aztán jött a Atones, akiknek már a megjelenése is olyan volt, mint a legvsottabb utcagyerekeké, anem is beszélve Mick Jagger veszett ugrálásáról. De ez még mind nem volt semmi. Megjelent a  rigáos ruhákat hordó Cream és a cifraságában cigányoat, alózokat és földöntúli lényeket egyaránt idéző Jimi Hendrix, aki eksztatikus játékával hamar kiérdemelte a vadember nevet.    A Led Zeppelin minden tagjának külön-külön image-a vo.t. John  Paul Jonest hobbitnak, avagy törpnek /félszerzet/ nevezték,  és nem is tudták másképpen elképzelni, mint trikóban vagy hosszú zakóban, meghúzödva a színpad legnyugodtabb sarkában. John Bonham - Azindbád és Kékszakáll keveréke - szívesen viselt színes hajpántokat, mint  a hippik, de volt egy-két rémisztő kalapja is. Jimmy Page, a 7o-es évek Paganinije, a rock druidája leggyakrabban kék ingben vagy pedig pipacsos ruhájában lépett fel, de öltözékénél sokkal fontosabb volt mozgása. A gitárt, akárcsak Hendrix, testének meghosszabbításaként kezelte, féllábú táncai, a  nagy tekerések, a repülések, a gitárnak gyertyaként való használata később a metálgitárosoknak is példája lett, akárcsak az9ok a vad grimaszok, hajrázások, amelyek gyakran eltorzították különös vonásait. Új jelenség volt Peter Grant, kopasz , szakállas fejével, fülbeválójával, szakadt megjelenésével: ahogy ő mondta: "Ő dolgozó menedzser, nem ér rá szmokingban, szivarral parádézni."     A Zep képe azonban méiscsak legjobban Robert  Plantben kristályosodott ki. "Görög szőke isten, viking, preraffaelita, reneszánsz trubatúr, Botticelli-fej" - írták róla. Az óriási repül, suhogó hajcsigák, a markáns arc, a csomóra kötött pöttyös vagy egyszerű kék ing, a kihívó tekintet, a hódolóknak tett apró ujjmozdulatok, a mikrofonállvánnyal való vívás, "tüzelés" fenyegetés, a rohanások, az ütközések Page-dzsel, a patakokban ömlő jóleső veríték  sokkal jobban jellemezte a Zep koncerjeit, mint a kései korszak fénycsóvái. Robert volt az egyik utolsó rocksztár, aki valódi férfiasságot sugalt - korlátlan szexualitást, a legkisebb ktértelműség nélkül. Különös, hogy helyenként szopránba hajló hangja ellenére sem vádolta senki nőiességgel! Amikor a Zep népszerű lett, az újságírók szinte kivétel nélkül kihangsúlyozták Plant félelmetes megjelenését.   ROBERT PLANT: "Azt monták rólam, hogy szexuális fény vagyok. Néhány hónappal azelőtt még ismeretlen énekes volgtam, most meg már a jövő szexszimbólumának neveznek. Nem rossz. Meg kell vallanom, nem tudom, mit értenek az emberek pontosan szexszimbólum alatt. Lehet, hogy a közöbnség kakast lát egy nadrágos emberben, és máris szexszimbólumnak tartja. Mivel én vagyok az egyetlen, aki előtt nincsen sem gitár, sem dob, úgy érzem,hogy egy kis előnnyel indultam a zenekar többi tagjával szemben. Csak kár, hogy ezt az egészet nem lehet igazán komlyan venni, mivel csupán a sajtó találta ki. Az  ember belefeledkezik a zenébe, és a szexualitás nem is jelenik meg előtte."    JIMMY PAGE: "Úgy beszélnek Robert Plantről, mint a következő Mick Jaggerről, de mi sohasem törekszünk arra, hogy szexi image-unk legyen. Hülyeség lenne erre alapozni a zenénket. Annak  ellenére, hjogy amikor úgy irták le muzsikánkat, mint a birodalmakat elpusztító barbárokat, nem tudtam igazán megcáfolni."