PÉNZ, PÉNZ, PÉNZ                                                                                                                                       A Beatles utáni és a Szombat esti láz előtti korszak legnagyobb rockbusinesse a Led zeppelin volt. Nem csupán azért, mert ők kapták a legnagyobb gázsikat, ők játszottak a legnagyobb közönség előtt, hanem mert ők vezettek a lemezek eladásában is: csak milliós példányokkal  számoltak a zenekar tagjai. Ennek jelentőségét külön növeli, hogy a Zep soha nem törekedett arra, hogy a kislemezek terén hódítson, 45-ös fordulatszámú lemezeik nagy része nem volt más, mint a sikeres albumokról kimásolt legnépszerübb dalok másodközlése. Egész pályafutásuk során csupán három igazi toplistás daluk volt: a Good  Times, Bad Times, a Whole Lotta Love és az Immigrant  Song.     Ez az anyagi biztonság nemcsak a vidéki udvarházak, a jobbnál jobb szerelések, kocsik, saját különgép vásárlását, a Swan Song megalapítását tette lehetővé, hanem azt is, hogy a zenekar tagjai nem kényszerültek futószalagmunkára, volt idejük átgondolni, kidolgozni lemezeiket. Különösen a III. album után váltak egyre igényesebbé a hangzás, a hangszerelés terén. Amíg a 6o-as években Page-nak és Jonesnak szinte az első számú megélhetési forrása volt a sessionzenélés, addig a 7o-es években már csak kiemelkedő munkákhoz adták nevüket. /Roy Harper: FLAT BAROQUE, HQ - Paul McCartney: BACK TO  THE EGG./    A Zep-üzletet Peter Grant azután építette fel, hogy turnémenedzserként elkísérte a Yardbirdsöt Amerikába, és teljesen felháborítota, hogy a kiváló zenekarnak esténként 112 dollárral szúrták ki a szemét, miközben a promóciós ügynökök és az egyéb lézengő népség egyre több pénzt zsebeltek be. Nagy tanulsága volt a turnénak az is, hogy szétfolyik a pénz, ha mindent más szervez. Így aztán Grant vállalta a kockázatot , hogy a Zep-konszern fizesse a terembérletet, a reklámügynökséget, sőt még a helyi előzenekart is, ha kellett - de természetesen saját feltételeik szerint. Ez a bölcsesség hamar meghozta gyümölcsét.                                                                                                                                                 JIMMY PAGE:  "Borzalmas érzés alakulhat ki bennünk, ha a menedzselés nem megbízható. A pénz ebben az üzletágban mocskos szónak számít, de attól még tény, hogy ha egy lemeznek sikere van, abból jogdíjak jönnek. Sok olyan zenekar van, amely éveken át gürcölt, aztán végül mégsem maradt egy fillérje sem, mert az elképzelhető összes eszközzel kifosztották őket. Ez elkeserítő. Ilyen tekintetben nagyon szerencsésed vagyunk, mert miénk Peter Grant, aki olyan, mintha a zenekar ötödik tagja lenne."                                                                                                     ROBERT PLANT: "Utálom, amikor az emberek azt mondják: azért járunk Amerikába, mert sok pénzt akaunk keresni. Kétségtelen, hogy megkerestük a magunk pénzét, de csaknem egy évig még levegőt sem tudtunk venni. Nem hiszem , hogy egyetlen józanul gondolkodó ember is akadna, aki ezt sajnálná tőlünk."                                                                                                               JIMMY PAGE: "Nemigen marad meg a kezemben a pénz. Szinte azonnal el is megy. Egyetlen nagy gond van, az adó, és nem túl kellemes, hogy Nagy-Britanniában az adókötelezettség a 9o százalékot is elérheti. Végül is nem sok marad meg."                                                                  JOHN BONHAM: " 1973-ban New Yorkban egy szállodában elloptak tőlünk 18o ooo dollárt. Nemtudtunk hogyan reagálni. Ha azt mondjuk, hogy nem bánt bennünket, azt  mondják ránk: ezek már olyan gazdagok, hogy ennyi pénz semmit sem jelent nekik. Ha meg azt mondjuk, hogy bánt, akkor azt mondják: semmi más gondolatuk nincsen, csak a pénz."                           ROBERT PLANT: "Az  emberek azt mondják, hogy milliomos vagyok. Pedig csak milliókat költök."