ZEP-MOZI                                                                                                                                                         1973-ban készült a felvétele annak a  New York-i Madison  Square Garden-beli koncernek, amely a Led Zeppelin sok vitát kiváltott filmjének,   a THE SONG REMAINS THE SAME-nek a gerincét adta. A filmet 1976-ban mutatták be, és az év végén jelent meg a filmzenét tartalmazó kettős album is.   A Zep nem lett volna Zep, ha megelégedett volna egy egyszerű koncertfilmmel. A fiúk vissza akarták adni koncertjeik pazar hangulatát, ugyanakkor a közbeékelt betétekkel villanásnyira bemutatni a tagok külön-külön egyéniségét.    Mielőtt az igazi film elkezdődik, néhány perces gengszerterfilmet látunk, amelyben a főszerepet maga Peter Grant játssza.  Hátborzongatóan kacagtató a leszámolási jelenet, amelyben a főgengszternek úgy esik le a feje, mint a Vidám Parkban a célbadobó labdájára a cilinderes feje. És akkor megjelennek a zenekari tagok családi körben vagy magányosan - Page éppen a Loch Nessnél üdül -, amint átveszik a meghívót New Yorkba.   Látjuk az utazás, az érkezés egyes pillanatait a sirályos New Yorkba, aztán kihunynak a fények, valaki felordít, és bonzo belevág a Rock and Rollba. A koncertképek mintegy keretbe foglalják a zenekar tagjainak clipjeit. Először Jonest látjuk, a NO QUARTER hangjaira. Viktoriánus öltözékben orgonál egy templomban. Aztán egy álarcosokból álló banda nőket, gyerekeket terrorizál. A bandavezérnek rémisztő torz maszkja van. Döngő léptekkel megy be a házba, és csak akkor látjuk, hogy ez a basszusgitáros, amikor leveszi a maszkját. És a haramia egyből átvedlik olyan szerető családapává, aki elé már messziről futnak a háziak és a kutyák. Vajon Jones titkos kettős lelkülete ez? Robert dala a  RAING SONG, alakja pedig Arthur király. A clip elején egy ősi hajóban látjuk szürkületkor. Kezében egy kard, amelynek gazdája Britannia egyetlen igaz ura lesz. Beleejti a kardot az öbölbe, és a fegyverből lángok csapnak ki, amely meggyújtja a hajnalt. Robert lóháton vágtat keresztül az erdőkön.  Egy kastélyhoz ér, karján sólyommal. A sólyom rátámad a kastély őreire. Lassított felvételen látjuk robert bajvívását a gonosszal, aki a kastély körüli árokba zuhan. Robert kezében fáklyával rohan fel egy csigalépcsőn. Az égő gyertyák között egy telt keblű szőke lányt talál. Újabb páncélos őrök támadják meg. A lassított képeken az ellenségekből lángok csapnak ki, patakzik vérük.  Jimmy dala a DAZED AND CONFUSED. Jimmyt hegymászás gyötrelmei közepette látjuk. A hegycsúcson egy ősöreg próféta várja. Önmaga, legalább nyolcvanévesen.  Aztán hirtelen fiatalodni ked. Már Yardbirds-korabeli, már kamasz, már csecsemő, aztán jön egy villám és visszatér az embrionális korba! Lehetetlen nem gondolni a 2ool Űrodüsszeia záróképeire. Ahogyan  végül újra megkövült arcú vén lesz, színes nyilak sugározzák szét fényüket belőle.   Bonzo dala mi is lehetne más, mint a MOBY DICK. Ő nem akart fantáciálni.  Ő a mindennapjaiból választott képsorokat: Bonzo motoron, versenyautóban, Bonzo sörözik, házat épít, tehenet fej, a fiát dobolni tanítja....     E képsorokhoz jönnek még azok a snittek, amelyek a kulisszák mögött, a közönség soraiban készültek. Mindezek azonban egyáltalán nem törik meg a Zep-koncert lendületét, amelynek főszereplője természetesen Page és Plant. Page a Dazedben pengetővel és vonóval egy ember életét játssza el. Plant  skatszerűen énekel, és beleszövi a San Franciscót, valamint a Baby I'm Gonna Leave You-t. A dal 27 percig tart! Kiváló a No Quarter - Page itt nagyobb szerephez jut, mint a stúdióváltozatban, az énekhang sem annyira torzított, gyönyörű a Stairway to Heaven -, itt hangzik el Plant szállóigévé vált kérdése a közönséghez:     "" Emlékeztek a nevetésre? ""   Elementáris erejű John Bonham dobszólója a Moby Dickben és a hard-rock minden igazalmát egyesíti magában a Whole Lotta Love.    A  Whole Lotta Love némiképp lassúbb, kevésbé kattogó, mint eredetileg. A középső részben ugyan vannak itt is különleges hangok, de az alap egy funky-riff, héhány dallamtöredékkel és Jones szintetizárotának effektjeivel, amelyeket fényjátékok egészítenek ki. Kár, hogy kimaradtak Bonzo hengermű-ütései. Fel is oldják egy boogie-riffel.  A harmadik versszak után jön a java: Plant felejthetetlen vokálszólót ad elő Page-nek felelgetve. Aztán idézetek jönnek: Cat's Squirrel, majd Boogie Mama - a Whole-ról el is feledkeznek néhány percre. Page talán a Yardbirds óta nem játszott ennyire  "ősi stílusban". De azért csak előbukkan a dal a csipegető szóló" után - és amikor Robert hangja lezuhan a szakadékba - óriási robbanás a színpadon, lángok lövellnek és elszabadul a pokol! Egy perc megállás sincs, a félelmetes erő, a megfejthetetlen titkú tűz végig ott lobog a muzsikusokban - hard-rockká válik minden porcikájul.   A lemezre került mintegy loo perces zeneanyagban az első oldal sikerült viszonylag gyengébben a Rock and Roll kivételével. A Celebration Day önmagában sem csúcs - a filmben nincs is! - a Song Remains The Same gitárburjánzása nemigen érvényesül, miként a Rain Song szép lírája sem. Szerencsére a szerkesztés a csúcspontokat hagyta a végére. Csupán az érthetetlen, hogy a filmben elhangzó Black Dog, valamint a Plant káprázatos előadásában eljátszott Since I've  Been Lovin'  You hogyan maradhatott le a lemezről....   A film, amelyet minden idők legdrágább filmjének tartottak Angliában, Peter Clifton és Joe Massot rendezői munkáját dícséri. Nem teszik tönkre felesleges közelképekkel, tördelésekke, az alapkép egy, a színpadtól körülbelül 2o-25 méterre lévő néző látószöge.   A THE SONG REMAINS THE SAME-et Amerikában mutatták be, New Yorkban és Los Angelesben, különleges termekben, mivel a rendezők célja az volt, hogy a közönség úgy hallja a muzsikát, mintha fenn lenne a színpadon. A közönség nagy ovációval fogadta a Zep mozipróbálkozását, a kritika azonban kegyetlenül nekiment: feleslegesnek ítélték meg a betéteket, és fejére olvasták a zenekarnak, hogy muzsikusként is gyenge teljesítményt nyújtanak. Főleg a Dazed orkánját kifogásolták. A magyar kritika - nálunk l978-ban a Corvin moziban sztereó hanggal vetítették - ugyancsak a "művészkedést" rótta fel a Zepnek. 1987-ben egy összeállítás minden idők 4. legrosszabb rockfilmjének nevezte. Őszintén szólva nem csoda, ha a legjobbak élén egy Elvis-limonádé szerepelt.....    Page később maga is elismerte, hogy egyszer-kétszer csúnyán melléfogott, mentségére szóljon, hogy az akkori koncerteken sérült kézzel játszott.  "Át lehetett volna keverni, de így volt becsületesebb" - mondta Jimmy.     Akárhogy is ítélték meg a Zep egyetlen  "hivatalos" filmjét - én szeretem. Nem azért, mert  a Zep soha nem játszott jobban, nem azért mert a clipek felülmúlhatatlan magvas mondanivalót hordoznak magukban, hanem azért, mert azt, amiért készült - hogy egy nagy Zep-buli hangulatát tökéletesen megörökítse  az utókornak, sikerrel tette .....