SZÍNPADON A LED ZEPPELIN 2.RÉSZ                                                                                                    A Led Zeppelin azért volt jó, mert szétvetette az energia. Azért volt jó, mert úgy játszottak, ahogyan igazán akartak. Érezni lehetett, hogy élvezik és a közönség is élvezi játékukat.   Ahogyan új és régi muzsikájuk árad - ahogyan Page előadja minden trükkjét, abban benne van stílusuk minden zamata. Utoljára akkor láttam ennyire őszintén csillogó gitárost, amikor utoljára láttam Jimmy Page-t.   Gyors, mint egy macska és pokoli öröm hallani, ahogyan azokat a fejbekólintó frázisokat eljátssza. Egyetlen másodpercig sem játssza túl magát, nem önző. Félbeszakítja magát és kiprovokálja, hogy könyörögjünk neki: Még! - megint félbeszakítja, és megkökkent bennünket. Játéka folyton társalog Plant bolondul karcoló hangjával. Játékát mennydörgés támasztja alá: a legjobb rockdobos, akit valaha is hallottam.   A rockhoz való hozzáállása példás. Pontosan érzi, és amikor érzi, robban. És ha egyes technikai megoldásai hihetetlennek is tűnnek, azokból is remek hang jön elő. Az új Zeppelin-anyag harapós, olyan, mint a futótűz. Könnyű lenne nekik odavetni valamit, ami éppen az eszükbe jut, de a tétovázás, a küzdelem és a fegyelem még ott van náluk  - akárcsak az energia. Az energia olyan, amely órákon, három órán át pörget, forgat, soha nem enged el, új hangulatokat, új remegéseke hoz időről időre. A  Led Zeppelinnek fantasztikus tehetsége van arra, hogy állandóan magas hőfokon égjen, hogy színpadi létük egyetlen kitartott üvöltés legyen.    És bár a Zep soha nem tagadta meg hazáját - legfeljebb az adók elől menekültek el egy évre, 1975-ben - az ő igazi zenei otthonuk Amerika volt. 1972 decemberében a nassaui Coliseumban tartották meg az "év koncertjét". Hallgassuk a korabeli beszámolót Roy Hollingworth tollából:   "l6ooo néző táncolt őrület, kiabált, éljenzett, sírt. Négyszer ment le a Led Zeppelin a színpadról és mind a négyszer hihetetlen erővel könyöröbgték őket vissza. A koncert a negyedik órához közeledett - négy óra elképzelhetetlenül csodálatos zene. Jimmy Page lábujjhegyre állt, úgy próbálta kirázni gitárjából varázslatos hangjainak utolsó szemeit. Senki nem gondota, hogy még a csúcson is túl tud jutni. De valami megbaboázta és szinte felcsavarodott önmagára, átrohant Robert Planten, robbantva, darabokra vagdosva a hangokat húrjaival. Plant mosolygott , hátravetette a fejét, és a rock olyan keményen szólt, hogy azt gondoltuk: nem érjük meg a holnapot. Ez volt a legőrjítőbb koncert,  amit valaha láttam a bandától. Volgt erő, egyik hangulati tetőpont a másikat követte, volt szépség, szikrázás, rock, boogie, teljesen elvarázsolt részek, és olyan pergő energia, amely ezen az estén elegendő lett volna fél Amerika megvilágítására.  A színhely a Waldorf Astoria. Peter Grant tornyosul két  """törpe""" házi detektív között. Volt egy kis űr azokkal, akik fel akartak menni John Bonzo szobájába és a szálloda nehezen tűrte a hosszúhajúakat.  A zenekar éppen túl volt első koncertjén. "Fantasztikus a hangulat a bandában" mondja Plant. Plant derűs figura, állandóan dobálja magát, táncol, miközben megereszt egy-egy nagy nevetést színes birminghami akcentussal. A szó a Wolversre terelődik, arra, hogy a Midlands mennyire előretört a futballban. A Derby és a Wolves valóban uralhatja a ligát, és még Isten is szégyenkezhet azon, hogy a Forest oly mélyre süllyedt. Page nyugodtan intézte dolgait, majd egy hatalmas kacajjal megjelt Bonzo, a medveszerű doboskirály. Becsületes fickó, aki igazi dühvel forgatja dobverőit, és aki ugyanilyen lendülettel iszik.  "El sem tudjátok képzelni, hogy micsoda zűrzavar van a szobámban." Úgy tűnik, mintha ezt a kedves Bonzót állandóan zűrzavar venné körül.   Besorjáznak a limuzinok a szálloda elé, hogy aztán beszálljanak a Long Island felé vezető abszird forgalomba. A kocsik rádiókapcsolatban állnak egymással és hamarosan kihirdetik a rendkívüli dugóállapotot. A Coliseum különös építmény. Olyan, mintha a semmi közepén ülne, mintha egy űrkutatási központ lenne. Miért nem a Madison Square Gardenben játszanak?   "Mert 53oo dollár a terembér - mondja Peter Grant - agyrém. Ez viszont nagy hely és itt a közelben laknak a srácok. Szégyen, hogy Angliában nincsenek ilyen helyek. Én azt szerettem volna, hogy karácsonykor a banda Londonban a Waterloo pályaudvaron játsszon, azon a nagy téren, amely a peronok előtt van. Lehetett volna Led Zeppelin-különvonatokat indítani, és azok éppen a színpad elé érkeztek volna. Már meg is indult a szervezés, de valaki a pályafelügyelőségről kitalálta, hogy elég, ha egy vonat késik és máris összeomlik az egész. Égés! Pedig remek lett volna, mert a Waterloo pályaudvarnak nagyszerű az akusztikája."   Miközben a Coliseum kezdett megtelni, Plant néhány rajongóval rázott kezet.  "Csak azt akarom mondani, hogy ti vagytok a legjobb banda a világon. Csak ennyi" - mondja egy srác.  "Kösz" - feleli Plant és egy backstage passt ad neki.  "Ti vagytok a világon a legjobbak" - mondja egy másik és így is gondolja.   Martin a Zep egyik híres rodja, Plant citromlevét préseli az öltözőben. Féltucat citrom, mézzel és teával Robert hangjának táplálására. Bonzo érkezik, kezében dobverőivel és színpadi ruháival.  "Megállitottak a színpad bejáratánál, és nem akarták elhinni, hogy a zenekarhoz tartozom. Megkérdezték tőlem, hogy hol a színpadi ruhám. Én meg visszakérdeztem, hogy nem az a lényeg, hogy én hol vagyok?"  A levegő félelmetes zümmögéssel telt meg.  Elindult egy elektromos hag, mintha bombázó készülne felszállni. Egyre hangosabb és hangosabb lett, mígnem betöltötte az egész teret. A terem szinte összedőlt, amikor a banda belecsapott a rockba. Page begyújtott egy riffet, Plant felsikoltott és elszabadult a pokol.  Page nagyszerű formában van. Perdül-fordul sarkain, belerázza hatalmas hajtömegét egy homályos káoszba, amelyet a számtalan villanófény hol aranyszínüre, hol fehérre  fest. Plant teljes egészében szexuális lénnyé válgtozik, ajakduzzasztásaival, nézéseivel, ahogyan az őrjöngés cseppjei végigcsordulnak a mikrofonon. És mikor kitör belőle az üvöltő hamg, Page befjezi a riffet, Bonzo elhallgat, Jones leáll és csak Plant őrült hangja sérti a csendet. Három akusztikus szám ad az embernek lélegzetvételt. John Paul Jones elektromos mandolinon játszik, amelytől új színt kapnak a walesi dombok között írt dalok.