SZÍNPADON A LED ZEPPELIN 3.RÉSZ                                                                                                 Aztán mind eltüntek és a kedves Bonzót hagyták egyedül. És kitört belőle a legroncsolóbb hagtású dobszóló, amit valaha hallottam. Attól  tartottam: leszakadnak a karjai, vagy a dobszerelés törik darabokra. Egészen a mennydörgésig fokozta játékát őrült pánikba kergetett dobokkal és éles ostorcsapásszerű cintányérütésekkel. Aztán egy pillanatnyi nyugalmat engedélyezett, majd újra támadott, ütött, ütött, egészen a fájdalomig. A tempó megkétszereződött,l majd még egyszer megkétszereződött, gyötrődő arca, fekete haja, égő arca verítékben úszott. Kín és zűrzavar, összeomlás és földoöntúli moraj nyörnyformája. Jimmy Page, aki lassan visszatért a színpadra, csodálattal nézett Bonzóra, a tűz és az izom e robbanására. A Coliseum öt percig tapsolta Bonzót!  A banda belecsapott a Whole Lotta Love-ba és Page a dalt bizarrá változtatta: egyedül játszott, hangosan, az erősítők kitarották az akkordokat, mjad amikor visszajött a visszhang, Jimmy egy másikkal tüzelt. Aztán elővette a csellóvonóját... Most a színpad mögött vagyunk. Bonzo szerint mindjárt vissza kell menni, mert a közönség sikítása már-már fájdalmas a fülnek. John Paul Jones leül az orgonához. Egyveleget játszik, régit, újat, elfelejtettet, aztán átvezeti a zenét vallásos énekbe, aztán hirtelen belevág az Amazing Grace-be. Hirtelen mindenki a színpadon terem: Page megadja a boogie alaphangját. Plant a Boogie Mamát morogja. Olyan, mint amikor egy agyonfűtott vonat, amelyen Bonzo a fűtő, Page a masiniszta, beleforhan az éjszakába. A dolgok gyorsan és dühödten következnek egymás után. Peggy Sue és egy nagy rock and roll-egyveleg. Amerika megvadul és táncol. Emlékezetes este volt. Emlékezetes volt a rázó, pergő-forgó Plant, aki miközben valósággal gfelcsavarodott önmagára, boogie-t, rockot, balladát énekelt, kiénekelte agyát és szívét. Emlékezetes volt Page, a GITÁROS emléke,  a ROCKGITÁROS emléke. Bonzo a dobjaival, Jones ütő basszusával és halk orgonájával szintén.  És emlékezetes volt a közönség, amely minden másodpercét úgy szerette ennek az estének, ahogyan még soha nem láttam." Az 1973-as amerikai turnén terjedt el a ma is divatos gyertyázás. Robert Plant mikrofonjába automatikus visszhangosítót épitettek be. Itt már látványos fényshow-val kísérték müsorukat, és a látvány része lett Bonham üvegdobja is. Atlantában 49ooo néző előtt léptek fel. Egy amerikai lap Planet a "rock legvadabb hangjának" nevezte. Tökélyre fejlesztették a Dazed and Confused hangkáprázatát. A kritika szerint a dal immár úgy hangzott, mint egy horrorfilm leglesúlytóbb része. Robert Plant így nyilatkozott erről: "Most már jogunk van arra, hogy a dolgok gyökeréig ássunk és ne maradjunk csak a felszínen. Megmaradhatnánk az imádás cukros felszínén a rock and roll-lal, de mi már bebizonyítottuk, hogy szélesebb skálán mozgunk. Szeretnénk valami olyant alkotni, mint Beethoven V. szimfóniája."  San Franciscóban két nap alatt 125ooo ember hallotta őket. A második show azonban rosszul sült el, mert valami baj történt a hanggal. Tampában 57ooo néző volt - ezekkel a koncertekkel döntötték meg a Beatles 1965 óta fennálló 55ooo nézős csúcsát, amelyet a New York-i Shea-stadionban állítottak fel.  E turné része volt az a Madison Square Garden-i koncert, amelyből filmjük készült. A koncert eredetileg a Thank You-val fejeződött be. 1974-ben egy nagy rainbow-beli londoni koncert, és egy wembleybeli hatalmas buli kívánkozik e felsorolásba. Egy műsorban léptek fel a Crosby, Stills and Nash-sel, valamint Joni Michell-lel. Page Joni nagy rajongója, így kerültek egy műsorba.   Az 1975-ös gturné a gigantizmusé: 184 hangszóró, 172 világítótest, szárazjégszóró gép, lézer, tükörgombök, 24ooo watt, 12o decibel! A Zeppelin úgy szólalt meg, mintha a közönségtől loo méterre szállt volna fel egy repülőgép. Öt koncertet  tartottak májusban az Empire Poolban, egyenként  l5ooo néző előtt. E koncerteken a Kashmir-t csillagok és tükörlabdák kísérték, ezüst fények. Jones a No Quarterben klasszikus és jazzmotívumos billengtyűs szólót adott elő. Bonhamet videovászonra vetítették ki a dobszólója közben, még a lábát is külön. Page-t a Dazed and  Confused közben lézertollrajzok vették körül.  A hivatalos médiák csak ezután kezdtek el igazán foglalkozni a Zeppel Angliában - Robert Plantet "tökéletes mesemondónak" nevezték.   Nálunk  kezdettől fogva figyelemmel kísérté és elismerték a Led Zeppelin munkásságát.  A rádióban az elmúlt másfél évtized legtöbbet játszott bandája volt a hard-rock műfajban, és az írott sajtóban különösen az Ifjúsági Magazin tett sokat népszerűsítésükért. Seres László, a lap munkatársa így írt l977-ben frankfurti koncertjükről:   "Hölgyeim és uraim, hosszú idő után ismét nálunk a Led.....      Az együttes neve elvész a fergeteges örömrivalgásban.  A színpadról hihetetlenül hangos, kaotikus hamgzavar, Piros fény. Bejönnek. A lemezről hallgatott zene ehhez képest sóhaj. Ideje vattát tömni a fülbe. A hangra már rég nemcsak a fül reagál, a zene gyomorra megy, több ennél: bennünk van, remegtet, süketít. A legbensőnkiben zeng, nem hagy nyugton, és úgy hisszük, nem, ezt nem lehet tovább......  de maradunk, hisz ezért jöttünk.     Hát tessék kérem szépen, meghallgatni és megnézni minket, utána akár meg is lehet halni, kezit csókolom, akkor is mi vagyunk a sztárok! - vélem kihallani a dübörgésből. Ritmus: ütemes, pezsdít rock and roll, ez is a szám címe. Az ének hamgja átfogja a termet, hatalmába kerít minket és mi, a kiszolgáltatottak csak ülünk, nyelünk, hallgatjuk ezt az iszonyú bosszút:  zenét akartaatok? Hát most megkaptátok! Két órát tart a hamg uralma, gyors, pezsgő rocktól lassú, kiábrándult hamgulatú zenéig mindent hallottunk. A hangerő, ez az eddig soha nem ismert rémuralom rabszolgákká tett minket....."   Knebaworth a megakoncertek városa Angliában. Az a város, ahol feltámadt a Deep Purple, sárba süllyedt közönsége előtt. Ahol élete legnagyobb szabadtéri show-ját produkálta a Genesis. Ahol a Led Zeppelin szupershow-jával búcsúhzott a  hard-rock  a 7o-es évektől, 197o augusztusában. Csaknem tíz évvel később egy olasz újságíró így emlékezett erre a búcsúra:  " Totális látvány. Jimmy Page egy hatalmas lézerpiramis közepén áll, s kvadrofon hangban játszik Les  Paulján egy világító hegedűvonóval.  Ahogyan játéka egyre gyorsult, úgy növekedett a piramis és szinkronizált pontossággal forogni kezdett hangok és színek delíriumában, miközben Page, az őrült varázsló, úgy tűnt, mintha elveszett volna egy pszichedelikus űrben. Lélegzetet sem kaptunk, és közben a wattoktól remegni kezdtek lábunk alatt a fűszálak.  Óriások, hősök, szuperemberek álma, amely  hajótörést okozott a partitúrák között, amelyeknek ideje, mértéke túlment azon a határon, amelyet az ifjú kölykök még el tudtak viselni.    Knebworthben a Kashmir, az Achilles Last  Stand vagy az In The Evening fejek óceánjában visszahanghzottak és felforgattak minden összefüggést, minden dimenziót. Gigantikus, wagneri partitúrák voltak, hatalmas örvénylésük aktualitása vesztett volt. Velük a rock totális látványossággá vát, de a valóságban a dolgok változtak, más élményeket követeltek, nem irreális menekülést többé, hanem konkrét ütközést a mindennappal, a világgal. A Led Zeppelin ekkor már olyan bandának mutatkozott, amely nem tudja már, milyen a saját dimenziója, sem esztétikai, sem látványossági értelemben....."