IN MEMORIAM J.H.B.                                                                                                                                      "Képtelen vagyok elhinni. John Bonham minden idők hőse volt. Egyike voltam az első dobosoknak, akik felállva tapsolták meg őt a régi, Marquee-klub-beli napikban, amikor Bonham Tim Rose triójában játszott.                                                                                                        Nem volt még egy ilyen típusú dobos - legfeljebb Keith Moon. Az ember gyakorta hallott mindenféle sztorikat arról, hogy milyen iszonyú alak. Én viszont találkoztam vele tavaly a Melody Makerszavazásának díjkiosztóján és elbűvölő volt. Amikor Bolan meghalt, ez sokunkat sokkolt és akkor azt reméltük, hogy azok, akik együtt kezdtük a pályát, képesek leszünk végigmenni az úton. De nem voltunk képesek.                                                                                      Bonham halála veszteség a zenének és egy kicsit a végét jelenti a rock and roll történetének." (Phil Collins, Genesis.)                                                                                                    "John Bonham halott. Isten tudja, hogy a kaszás miért őt választotta.   Zűrzavar lakik a fejemben. Megpróbálom hideg, nyomtatott érzelmekké sűríteni a szeretetet, az őrület és a varázslat érzéseit. Rengeteg pletyka terjedt a Fleet Streeten a Led Zeppelin rossz sorsáról. A "Zeppo" több örömet okozott millióknak, mint akármelyik más banda a világon. És az örömmel együtt jött a fájdalom is.   Isten tudja, miért.   Emlékezetem morzsái égnek az agyamban:  Bonzo házában volgtam, és fia Jason  egy James Brown-lemezt tett fel és közben remekül kísérte azon a kis dobfelszerelésen, amit az apja vett neki. Ha James Brown itt lett volna, büszke lett volna és ugyanúgy mosolygott volna Jasonra, mint az apja.    A Zeppelinnel egy Lear típusú gépen utaztunk  és Bonzo a fejébe vette, hogy ő akarja kormányozni a kis gépet. Csak úgy röpködtek a csirkecombok és a pezsgősüvegek a kabinban, miközben Bonzo műrepüléseket hajtott végre. Ez az egész annyira vérpezsdítően félelmetes volt, hogy képtelenek voltunk mást tenni, mint röhögni és teljes erőnkből az ülésbe kapaszkodni.  Egy este Los Angelesben a Contitnental Hyatt House-ban valami őrült rávett bennünket, Bonzót, Jonest, Robertet, Jimmyt és  Roy Harpert, hogy öltözzünk maskarába. A szakállas Bonzo egy ezüst turbánt vegtt fel, a szemét úgy felstette ki, mintha csillésfiú lenne, aki most jött fel a bányából - ő különösen iszonyatosan festett.  Az est házigazdája Ahmet Ertegun volt. Amikor megpillantotta minden idők legnagyobb Atlantic-bandáját, rémület torzította el az arcát. Éktelen sebességgel hagyta el az épületet, bevágta magát biztoságos limuzinjába és csak onnan merte alaposan szemügyrevenni ezt a négy alakot, akiknek szemük-szájuk festéktől ragyogott, akik tollboákat viseltek és csókokat dobtak minden irányba az erkélyről - ők volgtak azok, akik meghódították Amerika lányait.   1977-ben levittem a Zep-et a Roxyba, hogy meghallgassák a Damnedet. A két banda egymásba szeretett. Elvittem a Damnedből Rat Scabiest a Zep próbájára: Bonzót éppen akkor választották a Melody Maker szavazásán az év dobosának, Rat pedig tizedik lett. Rat maga mondta, hogy rengeteget lopott Bonhamtől. Amikor Bonzo meghalt, a Damned Huddersfieldben lépett fel és eljátszották a Zep Rock and Roll-ját. Rat szólójában, a Neat Neat Neat-ben tenyerével játszott, Bonzo stílusában.   Tavaly ősszel a  Wings Birminghamban játszott és Bonzo bement a színpad mögé, hogy üdvözölje Pault és Lindát. Nagyon örültek neki. Amikor a napokban Paulnak elmondtam a hírt, csupán egy mondat jött a nyelvére:  "Egyike volt a nagyoknak."  Isten áldjon Bonzo."   (B.P.Fallon, a Led Zeppelin egyik szakértője és közeli barátja.)                                                                                       "Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy mi a dobtechnikám. Erre visszakérdeztem, nhogy mi az ördög az a technika. Aztán azt mondtam: ez az én technikám - felemeltem a kezemet magasra és keményen leengedtem. A fejtől a dobig, és minél keményebben, annál jobb" - vallotta magáról. Bonzo kemény fickó volt. Úgy verte a dobot-  és életét, - mintha egy rossz labdát rugdosna. Technikája - remélem, megbocsátja nekem ezt a kifejezést - az  volt, hogy versenyre kelt a görgő villámmal, nagy, izmos fizikumával szembeszállva mindazzal, amit a Ludwig kitalált ellene. A kulcs a hangerő volt, minél hangosabb, annál jobb, és Bonzo mennydörgő, mély hangú dobja vitte a Led Zeppelint a szupersztárok útjára.   A Led Zeppelin 1968 végén indulot meghóditani a világot, ahogyan azt Keith Moon megjósolta és ebben a Bonham része az volt, hogy mindig a legjobb pillanatban szólalt meg a kemély, dörgő téglahangja a doboknál.   Bár a Zep hamgját a stúdiában Jimmy Page határozta meg, pörgetéseinek üteme - és közbeszúrásainak akkurátussága - olyan ösztön volt, amely inkább eredt fizikai erejéből, mintsem a technikájából. A mélydob és a pergődob bummja olyan örök szilárdságban egyesült, amely ezt a játékot minden idők egyik legnagyobb hard-rock dobolásává tette.   Page ellenőrzésével ez az erőteljes dobgépezet minden idők legjobb dobfelvételeivé vált.  Ez a mély hang, amely laza bőröknek, súlyos dobbverőknek és nagy izmoknak volt köszönhető, ugyanúgy jelen van az első nagylemezen, mint az IN THROUGH THE OUTDOOR-on.    A Good Times, Bad Times-ban, a legelső dalban, amely a világnak az új rock-soundot mutatta be, a dobok vitték  úgy a zenét, mint egy gőzmozdony, annak ellenére, hogy a fő támadást a gitár és az ének vezette. Bonham mindig úgy intézte még a halkabb dalokban is, hogy elhelyezhessen néhány ágyúlövést, hogy  nyomatékot adjon Plant énekének  vagy Page gitársikolyainak.   A Whole Lotta Love-ban Bonham különleges tehetsége akkor bontakozik ki, amikor a szabad asszociációs hangrobbanás után ellenpontozza Page gitárját. Ahogyan a gitár és a dob felel egymásnak, ahogyan az alapriff újra előbukkan, abból olyan rettenetes energia árad, amilyen egyetlen más bandából sem.   Ezen a lemezen hallható a Moby Dick, amelyet Bonham gyakorlatilag minden koncerten előadott - nemegyszer 2o perces időtartamban. A legnagyobb pillanat mindig az volt, amikor félretette dobverőit. Bonham szólóit inkbb jellemezte a gyorsaság és a hatalmasság, mint az összetett ritmusváltások. A kritikusok, amikor bírálták az ő viszonylag egyszerű dobolását, elfelejtették, hogy Bonham a Led Zeppelinban dobolt, és nem improvizációs moder jazz-zenekarban. És technikai perfekcionisták aligha tudták  volna magukkal ragadni a Led Zeppelint.   John Bonham egy egység integráns része volt, és ahogyan milliók, akik számára a Led Zeppelin volt a legjobb, mélységesen sajnálom, hogy eltávozott körünkből."   (Chris Charlesworth, a Melody Maker szakírója./                                                                                                                           "Nincs annál rosszabb, mint amikor egy olyan ember, mint Bonzo, meghal. Az ember nem tud ilyenkor mit mondani. Mindenki hálás lehet neki, hogy forradalmasította a dobolás egész világát." (Rat Scabies, Damned.)                                                                                                              "Csodálatos fickó volt. Nem kelle azt mondanom, nhogy nagy dobos volt. A sikerük nem bolondította meg."  (Dave Edmunds, énekes.)                                                                                       "Biztosította magának a helyet a legnagyobb brit dobosok között. Nélküle a Led Zeppelin aligha jutott volna fel olyan gyorsan a csúcsra. Az ő dobolása legalább olyan figyelemre méltó volt, mint Page gitározása. Az ember észrevette a dobolását. Most már csak a Jóisten dobolhat a Zepben és ez nagyob szomorú."   (Bob Geldof  - Boomtown Rats.)                                                "Mindig nagyon nehéz írni arról, akit szeretünk, mint szakmabelit, vagy mint barátot, és aki hirtelen nincs többé.  Bonzót nagyon becsülte mindenki, aki ismerte. Nem tudok egyetlen dobosról sem, aki a szíve mélyén ne érzett volna fgájdalmat miatta. Időnként valóban pokolfajzat volt, de alapvetően kedves és nagylelkű ember.  Én Bonhzót először 1967-ben láttam Birminghamben, amikor Robert Plant Band of Joyjával játszott. Teljesen megdöbbentem a játékban rejlő erőtől. Mindig  tartotta tisztán a beat3et, néha szinte a levegőt is szétverte a dobszerelés körül, aztán visszatért a rendes kerékvágásba és nem hibázott.   Bárhol botlottam bele, egy isten háta mögötti helyen, vagy egy Los Angeles-i szállodában, esetleg egy próbasgtúdióban, velem, mint jó barátjával, mindig volt ideje dumálni egy kicsit, meginni valamit, hogy felelevenítsük a régi szép időket.   Mint rockdobos kolléga, az é  listámon mindig az első számú volt és az is marad. Dobjának hangja és stílusa soha nem tűnik el a feledés homállyában. Nem érzek mást, csak végtelen tisztelentet John iránt." ( Cozy Powell - Rainbow, Whitesnake stb.)