CODA                                                                                                                                                                  198o. december 4-én véget ért a hard-rock történetének legfantasztikusabb pályafutása. A rajongók nem akarták elhinni, hogy vége, talán Bonzo halálánál is keservesebb volt számukra, hogy a Zep nincs többé. Ott lebegett előttük a példa: a Who is elvesztette dobosát, a nem kevésbé bolond Keith Moont. John Bonham azonban nem csupán  "dobos" volt - őt nem lehetett pótolni úgy, ahogyan a Who pótolta Moont Kenny Jonesszal, az egykori Faces-dobossal. bonzo sírba vitte magával a Zep-et.   Szerencsére a Led Zeppelin három életben maradt tagját megkímélték azok a hiénák, akik ízekre szedték például Jimi Hendrix örökségét. Peter Grant még a tragikus bukás után sem engedte el fiainak kezétz - nem jelentek meg rosszul hangzó koncertek, nem adtak ki kalóz és félkalóz felvételeket, nem fedezték fel hirtelen, hogy a zenekar a feloszlás előtt még öt-hat nagylemezt felvett. Csupán egyetlen búcsúlemezt jelentettek meg, Page és Grant szerkesztésében a CODÁ-t, amely a Zep pályáját 1969-től 1978-ig nyolc, eddig ki nem adott dalban összegezte A lemez eszköztelen szürke külseje ellenére nem "gyászlemez" - a belső borító képei azokra az időkre emlékeznek, amikor a fiúk boldogok voltak, amikor futott a szekér, amikor az embert próbáló koncertek, turnék közben maradt erejük bolondozni is. És a zene sem olyan, hogy a dalok ne fértek volna el akármelyik korábbi "igazi" Zep-albumon.    Az első oldalon a korai idők dalai hangzanak fel.  A  WE'RE GONNA GROOVE Ben E. King bluesa, a Good Times, Bad Times hangvételében készült 1969-ben. A POOR TOM vidámsága a Bron-yAur testvére - születési éve is 197o. Plant még egy jóízűt herflizik is. Az  I CAN'T QUIT YOU BABE az egyetlen olyan dal, amely már megjelent az I. albumon. ez a változat talán jobb - de legalábbis keményebb, mint az első próbálkozás. A felvétel egy Royal Albert Hall-beli koncert hangpróbái alatt készült.   A WALTER'S WALK nyers dal 1972-ből, elsősorban Plant töredezett éneksorai és Page boogie-szólója miatt érdekes.   A második oldal már a kései Zep muzsikájának morzsáiból merít. Az  OZONE BABY 1978-ban a stockholmi Polar stúdióban készült. A súlyos ritmusok ellenére is könnyed dal.  A DARLENE egy kicsit puhább, ezzel szemben a WEARING AND TEARING az a fajta dal, amelytől elrepül a lemezjátszó. Page és Grant jól tették, hogy ezzel a dallal zárták a lemezt: e pokoli ritmusú dal mögé odaképzelhetjük a 2oooo eksztázisban lévő rajongót. Ha korábban jelenik meg, biztosan Zep-klasszikus lesz.    A lemez utolsó előtti dala viszont Bonzóé: egy 1976-os montreux-i koncerten adta elő az itt hallható fantáziát, az elektronikus hangokat Page adja hozzá. Korántsem olyan bravúros, mint a Moby Dick akármelyik változata, de felszabadult, játékos, vidám - érződik rajta, hogy előadója játéknak fogta fel az egész életét.....