A MÚLT ÁRNYÉKÁBAN 2.                                                                                                                             Egy zenekar feloszlásakor mindig az énekes van a legkönnyebb helyzetben, mivel ő hangjával magától értetődően viheti tovább a banda stílusát. Robert Plantnek nem is kellett volna mást csinálnia, mint folytatni azt, amit a többiekkel tíz évig csinált. Akár megalakíthatta volna a New Zeppelint is. Plant azonban éppen ezt nem akarta. Valósággal irtózott kezdetben mindentől ami a Zepre emékeztetett. Még a külsőségeket sem vállalta: levágatta hatalmas haját. Nem vállalt nagy turnékat, új zenekarával,  amelyet teljesen ismeretlen muzsikusokból verbuvált, visszatért a kis klubokba. Abban a korban, amikor a nagy rocksztárokat már koncerten is csak óriási videovetítőkről láthatják a rajongók, a muzsikusok is visszasírják azt az időszakot, amikor még két szám között a hívek felnyujtottak egy üveg sört a megszomjazó zenésznek. Plant felhagyott őrült színpadi táncaival is, és vállalta, hogy nem róla írnak felsőfokokban a hard-lapok. Egyvalami azonban nem sikerült neki - teljesen megtagadni a Zeppelin-múltat! Éspedig azért, mert hiába tagadta meg éveken keresztül úgy, hogy akár egyetlen Zep-motívumot is a szájára vegyen, ez a hard-rock hangzás annyira a lelkében gyökerezett Robertnek, hogy kitörölhetetlen maradt. Ezt tükrözte 1982-ben megjelent első önálló lemeze, a PICTURES AT ELEVEN.   Robert fiatal zenekarral indult el az új kalandra: Robbie Blunt gitáros-szerző, Paul Martinez basszusgitáros, Jezz Woodroffe billentyűs kísérte és csupán a dobokat osztotta meg két nagyon nagy név: Cozy Powell és Phil Collins.    A Pictures at Eleven nagyszerű muzsika. Ha valaki együtt hallgatná a Led Zeppelin albumaival, nemigen tudná megkülönböztetni tőlük. A két dobos energikus játéka elősen emlékeztet Bonham kovácsolására, Robbie Blunt egyértelmüen Page tanítványa, Robert pedig szebben énekel, mint valaha. Az első oldal kiemelkedő dala, a Slow Dancer mintha a Kasmir folytatása lenne szintetizátoraival, imadobritmusával, ebben játssza Blunt legszebb szólóját és Plant is vissza tudja idézni '75-ös nagy sikerdalának révületét. Ugyancsak figyelemre méltó a spanyolos motívumokkal átszőtt Moonlight in Samosa. A második oldalon a Worse Than Detroit bluesos riffjével mintha szintén a GRAFFITI-ról maradt volna le. Plant még szájharmonikázik is. A Like I've Never Gone bebizonyítja, hogy milyen érzékeny lelke lehet egy ilyen nagy rockernek is, de gitárosának is! A Mystery Tittle viszont újra bekeményít, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen: ki viszi tovább a Zep örökségét. Robert első szólóalbuma nagy sikert aratott -  pedig szinte egy időben jelent meg a CODÁ-val! - de az igazi nagy robbanást 1983-ban okozta  a PRINCIPLE OF  MOMENTS-szel.  A PRICTURES AT ELEVEN kipróbált csapata játszott  itt is, Collins már vokális szerepet is kapott a dob mellett, sőt, ő lett a lemez producere. És a dal sem maradt ugyanaz! Kislemezen is megjelent, listára is került a nyitódal, a Lay Down Your Arms. Szaggatott ritmusai, vokáljai miatt érdekes a Melody In The Mood - inkább Collins stílusát tükrözi. A legjobb kompozícióban azonba itt is előjönnek az Európán kívüli hangok, sőt még különleges effektek és népzenei elemek is előfordulnak: ez a Wreck of Stone.   A With A Rhythm of Love progresszív dal, legfeljebb a gitárnak van némi hardos íze. Újabb adalék az "üvöltő" Robert énekesi képességeihez. És ugyanez a hangvétel jellemzi a lemez záródarabját is, a Leave Me On-t, különloegesen szép akusztikus gitárszólójával. Csalódás a hard-rock szerelmeseinek a PRINCIPLE OF MOMENTS? Talán igen, mert túlságosan lágy, túlságosan Phil Collins elképzelései valósultak meg az albumon, mintha Plantz elfeledkezett volna az igazi rockról, A közönség azonban, amely akkoriban eleve rajongott mindenért, amit Collins csinált - ennek ellenére nagy lelkesedéssel fogadta a megújult Robertet, mert úgy értékelték, hogy kinőtte magát önálló alkotóként is. Tény, hogy hangadottságainak teljesen új oldalát ismerhette meg a hallgató ezen a lemezen. Collinsszal még egy amerikai turnét is végigcsinált, aztán útjaik szétváltak. Később a Live Aiden újra találkoztak a színpadon. Robert Plant éppen a Live Aid évében, 1985-ben készített új albumot, a SHAKEN  N STIRRED-et. Most Ritchie Hayward kezelte a dobokat. Az album hallatán azok, akik esetleg elátkozták a Genesis sztárját, most azon szomorkodhattak, hogy távozott: Robert ugyanis elektronikával, diszkóritmusokkal fűszerezte lemezét, és alig hasonlított saját magára. Nem sok olyan dal van ezen az albumon, amely méltó hírnevéhez: A Sixes and Sevens balladája, a néhány rockos futamra épülő Kallalan /bár ebben is a szintetizátorok dominálnak/, a jazz-rockos ritmusú Trouble You Money. A nagy újítási törekvések sajnos teljesen vakvágányra vitték Robertet, annak ellenére, hogy kislemez - és clipsiker volt a lemez nyitódala, a Little By Little. Ez a dal egyébként felkerült a Károly trónörökös alapítványa, a Prince's Trust által készített kettős nagylemezre. /Ugyanezen a lemezen Jimmy Page egy instrumentális fantáziát játszott./  Robert Plant ezekben az években kipróbálta tehetségét egy igazi rock and roll-bandában is, a Honeydrippers-ben. Örömzenének szánták, kicsit nosztalgikusnak, a Sea of Love című daluk sikeres is lett, később azonban Plant még azt is letagadta, hogy valaha ismerte a Honeydripperst.  A kudarcok évekre elvették Plant kedvét attól, hogy új lemezt készítsen. Csak 1988-ban jelentkezett újra - akkor viszont erejének teljében. Már a lemez gyönyörű borítója is a régi korokhoz való visszatérést jelzi: Plant lovagként jeleik meg, és a négy különös jelről nem lehet nem gondolni a FOUR SYMBOLS-ra. Plant új fiatalokat gyűjtött maga köré: Doug Boyle gitárost, Phil Scragg basszusgitárost, Phil Johnstone billentyűst és Chris Blackwell dobost. Két dalhoz pedig, a Heaven Knows-hoz és a Tall Cool One-hoz meghívott egy régi jó barátot, akivel a sajtó állandóan össze akarta ugrasztani: Jimmy Page-t. Lehet, hogy Page közelsége, ahz ő ráhangoltsága Plant muzsikájára jelentett óriási pluszt Robertnek, az egész lemez sokkal rockosabb, mint az előző két Plantlemez. Robert maga is jobb formában van, mint a SHAKEN N STIRRED-ben, jobban érbvényesülnek a gitárok - Doug Boyle különösen a The Way I Fell-ben nyújt kiemelkedőt, és egészen zepesen játszik a Helen of Troy-ban.  Plant előadásában lehet érezni, hogy a keményebb dalokat élvezi igazán, mint például a Tall Cool One-t, vagy a Billy's Revenge-et és nem is fakult meg a hangja a régi időkhöz képest, bár kétségtelenül kevesebbet kiabál, mint annak idején. A lírával sem marad adós: kertjét újabb szép virággal gazdagítja a Ship Of Fools - ezt a dalt a Zep is elfogadta volna! Ugyancsak a Zep hangulati elemeit csempészte vissza Plant a befejező dalban, a White, Clean and Neat-ben.   A NOW AND ZEN zenei szempontból felemás lemez, hiszen a korábbi zsákutcából kikerülve Plant úgy támadt fel, hogy vissza-visszanézett a múltba is. Ez a muzsika azonban már egy lehiggadt, gondolkodó zenész alkotása, aki mindenekelőtt a mai közönséghez akar szólni. A két 1988-as ex-Zep-lemez közül az ő albuma a korszerűbb, még akkor is, ha Page-é a tisztább. A sikerben azonban egyformán osztoztak, mert az év első felében Plant volt állandóan csúcsközelben, júliustól pedig Page, és mindketten a legtöbb húsz évvel fiatalabb pályatársuknál sokkal igényesebb zenével vívták ki a közönség elismerését.