Azóta is fejtély számomra, hogy aznap este miért nem repültem vissza L.A.-be Mickkel. Valószínüleg még mindig Jimmy illatát érezhettem a bőrömön, és szerettem volna minél tovább megőrizni. Olyan jó illata volt.                     A GTO lemez végre megjelent vegyes kritikák kíséretében, én pedig Jimmy Page-nek, a Flying Burritos Brothersnek és Jézusnak ajánlottam (nem feltétlenül ebben a sorrendben).    Senki nem érette miről szól a lemez. Sajátos számaink mellett, volt rajta egy csomó hatásos, suttogó beszélgetés, vihogás és lihegés, ezen kívül, egy telefonbeszélgetés köztem és Gipszöntő Cynthia között, melynek során Noel Redding érdemeit tárgyaljuk meg: "Mikor utoljára a városban volt, szűz voltam..." Frank belekevert egy csomó, remekül időzített hangeffektust, és intim beszélgetésfoszlányokat, amiket suttyomban vett fel. Kipingált képünk ismét tini újságok címlapján szerepelt. Pont AKKOR JELENT MEG Jerry Hopkins tollából egy Rock-cicák és egyéb lányok című könyv, ami visszahelyezett minket jogainkba, mint közösségünk tartópillérét. "A Los Angeles-i raock-cicák nagyszájúak, rámenősek, beképzeltek, leírhatatlanul és megmagyarázhatatlanul gyönyörűek, groteszkek, kultuszimádók, agaresszívek, őrültek és fiatalok. A Los Aneles-i rock-cicák a műfaj szélsőségei. A GTO-k, egy nemzetközi raock-cica fajtát, a Csodabogarakat testesítik meg. Ez az öt fiatal nő stílszerűen a "Bizarre" nevű lemezcégnél készítette lemezfelvételét, minthogy valóban bizarr egy társaság. Kizárólag falkában közlekednek, és leginkább az alkalmi ruhaboltok azon részlegére emlékeztetnek, ahol súlyra árulják a ruhaneműt, kopott cowboycsizmák, rothadó harmincéves blúzok, lifegő bő szoknyák és ruhák, kókadt tollboák, rózsaszín harisnyanadrágok, 75 centes katonai derékszíjak és mindezen ruhakölteményeket a legelképesztőbb kozmetikai tüzijátékkal egészítik ki - a szemfesték és az arcpirosító nagyjából úgy néz ki rajtuk mintha homokozó lapáttal hányták volna magukra egy játékvödörből, Zappa reklámszakembere szerint: "Mivel sok rocksztárral állank közeli kapcsolatban, a lányokat állandóan azzal gyanúsítják, hogy rock-cicák, amit ők élénken tagadnak". "Mi nem csak lefekszünk velük, hanem mindegyikükkel túlmegyünk a puszta fizikai kapcsolaton, és ezért ők tisztelnek minket. A zenészeknagyon intelligens emberek, és mi úgy is bánunk velük, s nem úgy, mint holmi tenyészcsődörökkel. Az őket is, minket is elembertelenítene".   A GTO-nak véleménye van a társadalomról, a társadalom bírálóiként lépnek fel, mint valami különös Roschach-teszt, mely reagálásra kényszeríti a közönséget. Mostani helyzetük tulajdonképpen egy megbvalósult álom! Saját együttesük van! Lemezeket készítenek! Nyilvános fellépéseik vannak! Interjúkat készítenek velük és fotózzák őket! Olyan, mintha azoknak a sztároknak a bőrébe bújtak volna, akiket oly sokáig bálványoztak."   Mick Jagger valóban nagyon intelligens ember volt, én mégis hajlottam volna arra, hogy úgy bánjak vele, mint egy tenyészcsődörrel, sőt, még egy kis elembertelenedésbe is benne lettem volna.  Új barátom, Ray Davies a Whiskey-ben lépett fel együttesével, a Kinksszel, én meg, hódításra kiéhezve, felcicomáztam magam mint valami pomádékirálynő. tudta, hogy a Stones másnap elutazik és most valószínűleg a piros műanyag boxokban mulatnak a csillagászati összegekért mért konyakot hörpölve, vad szemezések és kurjongatások kíséretében. Így is volt. A legkevésbé azonban, éppen a rendkívűl méltóságtelejs Mr. Jagger szemezett, akin egy két tónusú bársonyöltöny volt, amit a londoni Kings Road legmenőbb avantgárd butikjában vett. Ellejtettem előtte, és úgy csináltam, mintha a legkevésbé sem érdekelne, hogy ki ül az első boxban, és pontosan az történt, amire számítottam. "Nicsak, kit látnak szemeim, a gyönyörűséges Miss Pamela..."Odahívtak, hogy préselődjek be Mick mellé a boxba, és semmilyen bombatámadás, terrorista akció, rockcicafortély, de még a legerősebb pisilési inger sem tudott volna kirobbantani mellőle. Rögtön rendelt nekem két bivalyerős koktélt, minek következtében a kezeim önálló életre keltek. Az asztal alatt alkalmam volt közvetlen kapcsolatba kerülni azzal, ami annak idején ihletet nyújtott ahhoz az absztrakt olajfestményhez, melyre rajzórán jelest kaptam a Cleveland gimnáziumban. Tébolyultan a vágytól lejjebb csusszantam az ülésen, és mikor felpillantottam Mickre, akinek a füléig ért a szája, tudtam, hogy végre láthatom bokájáig letolt gatyával.Kamasz álmaimban mindig kordbársony nadrág volt rajta, devégül is a bársony is prímán megteszi. Új értelmet adott a búvárkodásnak, ami a legkevésbé sem lepett meg, azok az ajkak!! Istenem! Ám maga a tudat, hogy a lábaim közt Mick Jaggert látom, megakadályozott abban, hogy azzal az állatias önfeledtséggel adjam oda magam, amire számítottam. Óráon keresztül szeretkeztünk, de nekem állandóan beugrott a kép, ahogy a lemezjátszóm előtt guggolva először nyúlok magamhoz, miközben Mick azt nyögdécseli, hogy ő egy Kingbee (Méhkirály), aki bebocsátást kér, most meg itt feküdt rajtam, és pontosan azt művelte. Ez már egy kicsit sok volt. Egészen beleszédültem a pillanat valóságába. Égtem a vágytól, hogy azt mondja: "Hadd tegyem be, jólesik." De attól már valószínűleg kómába estem volna.                                                                              ____________________________________________________November 25.....Végtelenül boldog vagyok. Mr. Jaggerrel távoztam tegnap este és olyan jól kijöttünk egymással: az egész csupa őszinte, felszabadultság és öröm volt. Méghozzá valódi. Segítettem neki becsomagolni a hét bőröndrét, és adott nekem egy pár gyönyörű cuccot. Az egyik egy fekete bársony csoda, amit mintha rámöntöttek volna. A szexuális élmény egészen kivételes vol. A legérzékibb numerák és csókok. "Finom vagy, Pamela...nagyon kedvellek, egy édes, kedves leányzó vagy. Bárcsak már hetekkel ezelőtt velem maradtál volna. Gondolj bele, így mennyi időt elpocsékoltunk."            ___________________________________________________Engem csak az érdekel, hogy őszintén KEDVEL. Mesélt a turnék hajszájáról...ma este Detroitban lesznek. Őrült rohanás volta reptérre, mert Gram elvitte a motorján Keitht Nudie-hoz és későn jöttek vissza. Keith ijesztő, olyan, mintha valami nem e világi lény volna, és az én édes Gramem kezd hozzá hasonulni. Olyan fantasztikus élmény volt, de az volna a jó, ha minden éjjel odabújhatjék valakihez. Bárcsak találnék magamnak valami normális, belevaló pasast. De ha jól belegondolok, valami emberfeletti lénynek kéne lennie, mert ebben a pillanatban (ezt kapd ki) kizárólag Mickre vágyom (egész abszurd), vagy Jimmyre (semmi értelme), vagy Chrisre (teljesen lehetetlen). Micsoda szánalmas alak vagyok. Miért nem tudok össszejönni valami helyes mérnökkel vagy könyvelővel? Most már túl késő. Oh yeah.  A Stones egy ingyenkoncertre készül a San Francisco melletti Altamont autópályánál, hogy megköszönjék számtalan rajongójuk lelkesedését. HATALMAS hepajnak ígérkezett, amint annyian vehettek részt, ahányan csak be tudtak férni a területre. Napokig haboztam, hogy elmenjek-e, aztán végül úgy döntöttem, hogy felstoppolok Rodney Bingenheimer egyik barátjával, aki iszonyúan belém volt zuhanva.                      ___________________________________________________December 6. Súlyosan elvi okokból, otthagytam az Altamontot egy órával a Stones fellépése előtt. Az a hihetetlen szenny és mocsok! Rájöttem, hogy el vagyok kényeztetve. A legcsekélyebb örömöt sem okozott, hogy a koszban üldögéljek félmillió mocskos  ember társaságában a Stonesra várva. Azt gondoltam, hogy ez az esemény majd csodálatosan összehozza az embereket...de SENKI sem törődött a másikkal.                                                                                       ____________________________________________________ Kivártam a Burritos műsorát (csodálatosak voltak), utána azok a TETVES ELBASZOTT Pokol Angyalai elkezdtek sörrel fröcskölni. Bőgtem és káromkodtam aztán leléptünk. Nekem nem kell az ilyesmit eltúrni, hogy MJ-t láthassam. Először is, miután már ilyen sokszor találkoztam vele, elég ha lehunyom a szemem, KKOR LÁTOM, AMIKOR CSAK AKAROM.Csak azért nem mentem a szállodába, mert még mindig olyan ideges vagyok, ha a többi Stones is ott van. Egyszerően el vagyok kényeztetve. Utálom az olyan koncerteket, ahová nem az együttessel megyek. Most az ő műsoruk megy, majd egy kicsit később felhívom a szállodát, aztán meglátjuk mi lesz. Ui...Szinte hihetetlen, hogy pont ma EGY ÉVVEL EZELŐTT volt a GTO fellépése. Mi lett belőlünk? Nekem mostanra már világhíresnek kéne lennem! Felhívtam a szállodát, mire Mick megkért, hogy azonnal menjek oda. Ez feldobott, de mivel a hangja elég furcsa volt, megkérdeztem, hogy bi baja, mire azt mondta: "Nem hallottad, mi történt?" Egy srácot megkéseltek és pont a Stones orra előtt halt meg, miközben az ingyenkoncertet adták a tömegnek. Azt is mondta, hogy valaki rálőtt, és hogy teljesen ki van borulva. "Kérlek, gyere gyorsan." Később azt írtam a naplómba: "Szegény drága, 5oo ezer embernek akart énekelni, aki meg sem érdemelte ezt a nagyvonalú ajándékot..." Befutottam és leültem a többiek közé, akik próbálták újra felidézni azt az eseménysort, amely ehhez a szemük előtt lejtszódó különös halálesethez vezetett. Mick állandóan azt hajtogatta, hogy az egész miatta történt, és hogy talán örökre felhagy a zenéléssel. Mindenki nagyon be volt szíva. Úgy éreztem magam mint valami alkalmatlan nőstény légy a falon aki a NEM TRÉFADOLOG kellős közepébe ragadt. Ott volt Gram is, fekete bőrszerkóban és fekete szemfestékkel kipingálva, Keith pedig cowboyszerelésben. Mintha egymássá változtak volna. Mick a kezemet fogta és mintha egy kissé megnyugodott volna a jelenlétemtől, de ezt leszámítva, úgy éreztem magam, mintha valami undorító légypapírba ragadtam volna. Szerettem volna valami bölcs dolgot mondani, valamit, ami könnyítene a szívén. Éppen ezt a bölcsességet próbéltam kipréselni magamból, amikor Michelle Phillips, a Mamas and Papasból besétált, és őgy tűnt, hogy megviselt idegei megnyugtatására Mr. Jagger hajlana egy kis háromszögezésre. Előre küldte Michelle-t a szobájába, aztán pár perccel később gyengéden végigterelt a folyosón, miközben a torkomban fickándozó nyelvével vadított és azt duruzsolta a fülembe, hogy milyen nagyszerűen fogom érezni magam. Azt sem tudom, Miss Phillips vajon tisztában volt-e azzal, mitforgat ez az ember a fejében, de én inkább elmenekültem.                                                                Akárhány inget gyártottam, egyszerűen képtelen voltam megélni belőlük, ezért beálltam dolgozni egy koszos kis lebujta, melynek Moon Pad Inn volt a neve. Sört csapoltam keményen dolgozó, szomorú szemű kétkezi munkásoknak, akik megtanítottak biliárdozni és arra, hogy hogyan kell ügyesen lefölözni a habot a budweiseres korsókról, de én halálra untam magam, és így sem kerestem eleget. Mikor egyik este hazafelé stoppoltam, beszálltam egy plüssüléses, smaragdzöld Mercedesbe, amelyben a Dancoland menedzsere ült. Kurt egy középkorú, göndör hajú, napbarnított német volt, aki pillanatok alatt meggyűzött arról, hogy problémáimra a megoldás a Pico és Figueros sarkán van L.A. belvárosában. A farzsebéből előhalászott egy jelentkezési lapot, és ott helyben leszerződtem arra, hogy "érdekes férfiakkal táncoljak és beszélgessek percenként nyolc centért". Percenként nyolc centért! Percenként nyolc centért!Némi nehézkes fejszámolás után kiderült, hogy óránként 4 dollár 8o centet tudnék keresni, ha megállás nélkül táncolnék. Remekül hangzott, azt a tényt leszámítva, hogy hét estéből hatot magányos vén faszikkal kellene tölteni (gondoltam én), akik nyilván úg érzik, hogy egy lyukas kétfillért sem érnek, és ezért pénzt kell áldozniuk egy táncpartnerre. A mindenható dollár érdekében alaposan takarékra kellett tennem a társadalmi életemet. Szerettem volna összegyűjteni egy kis pénzt és Angliába utazni, ahol végre rátalálnék az én fantom angolomra, akitől egy csomó rózsás arcú könyköm lehetne. Amint baktattam felfelé abban a lehangoló, lerobbant, rozoga lépcsőházban, súlyos depresszió tört rám. Valami régi borgőzös ünnepről visszamaradt szakadt, kifakult krepp-papír csüngött egy hámló, egykoron feltehetőleg derűs falfestmény előtt. A lépcsősor tetején egy emelvény állt, mintha legalábbis egy elveszett lelkeknek prédikáló lelkésznek lett volna odakészítve, ehelyett egy testes, gumiarcú, melírozott hajú, ötven körüli B kategóriás kurva állt rajta, aki a kezében tartott hatalmas tekercsről jegyeket szakított le az érkező férfivendégeknek. Minden jegy öt percet ért egy általuk kiválasztott hölggyel, ez utóbbiak egy naracsszínű műanyag díványon pihentek egy kupacban, s az arckifejezések széles skáláját nyújtották, mely a tánc iránti olthatatlan lelkesedéstől egészen a halálos unalomig terjedt. "Értéktárgyaimat" egy öltözőszekrénybe zártam, aztán találtam egy félfenéknyi helyet azon a sky csodán egy feltupírozott hajú, lerágott körmű csaj mellett, aki nem több mint fél centit volt hajlandó odébb csúszni a kedvemért. Alig tettem le a seggemet az ülésre, mikor számtalan betegem közül befutott az első. Nem sok időbe telt míg rájöttem, hogy ezek az elfuserált alakok társaság híján beszélgetni járnak oda, és mielőtt az első hét eltelt volna, én már Dr. Pamela Miller voltam, egy súlyosan alulfizetett pszichiáter, aki óránként nyolc dollárért hallgatta végig ezeknek a szerencsétleneknek a sirámait. Maguk a tánchosztesszek is általában súlyos problémákkal küszködtek - gyermeküket egyedül nevelő anyák, vagy munkanélküli alkoholisták feleségei voltak. Ha nem igyekeztél valami másra gondolni, miközben ezek a pasasok kiöntötték a nyavalyás lelküket, akkor beleélted magad a problémáikba és sajnáltad őket.