Egy apró köhintéssel kezdődik: Most figyeljetek ide, most valami egészen goromba dolog történik!  Holnap már a Beatles nem kell senkinek, lehet, ogy a Stones is ciki lesz. A lágy, könnyed rock halott. A bluesnak szárnyalóan sírnia, üvöltenie kell. Ha szelíd hangok vegyülnek ebbe a zenébe, az csakis azért, hogy az ébredés annál kegyetlenebb legyen.                                 LED ZEPPELIN II. Barna-arany borító, füstölgő Zeppelin. Alatta sarkkutatók. Az Italia legénysége, akik elindulnak meghódítani az Északi-sarkot, és aztáőn a léghajó elárulja őket: lezuhannak. Van, aki rögtön jéggé válik, mások megvakulnak, lassan megfagynak, lesznek, akik felfalják egymást, az utolsók azonban megérik a szabadulás perceit. Nobile tábornok és társai között ott van Robert, Jimmy, John és John Paul, a jövő kísértetei, akiknek hangjától a legősibb, több száz méter vastag jég is úgy olvad szét, mint gyermekek kezében az első hóból gyúrt hólabda.   Ez a lemez, amely l969 őszén jelent meg, erőszakosságával olyan, mintha egy szépen díszített kirakatba belevágnának egy követ. Egy durva tapintású követ, amelynek belsejében kincs rejtőzik. Ez az a lemez, amely a legtöbb "kötelező" Zep-nótát tartalmazza, ennek ellenére éppen a zenekar tagjai nem voltak vele teljes egészében megelégedve:             JIMMY PAGE:  "Az album egészségtelenül lassan készült el. Egyszerüen nem volt időnk a turnék alatt , és a számok nagy részét hotelszobákban írtuk meg. Közben a dalokat állandóan játshzottuk már koncerten is, és mire az album megjelent, teljesen torkig voltam vele. Ezt követően még többször hallottam, mert mindenhol ezt játszották, és szinte nem volt már bizalmam benne. Egyes felvételek elkészülése kész röhej volt: a  ritmusszekciót Londonban vettük fel, a harmonikát Vancouverben játszottuk rá, az éneket New Yorkban és így tovább.   Engem őszintén szólva bántott, hogy a II. album ennyire más lett, mint az első. Talán túlhangsulyoztuk az általunk meghirdetett ismertetőjeleket. Azért még így is rá lehetett ismerni a hard-rockra. Sok banda kapott kedvet ehhez a zenéhez a lemez nyomán."     Nem tudni, hogy Page panaszkodik-e vagy dicsekszik. Ahhoz képest, hogy kutyafuttában kellett a lemezt elkészíteni - ekor még Grant jobban üti a vasat, mint később - hard-rock lemeznél ritkaságszámba menően egységes, összetéveszthetetlen hangulatú albumot sikerült a badának alkotnia.                                                                                                                                          A WHOLE LOTTA LOVE-t már sokan nevezték korszakalkotónak: a kezdeti kemény riffek, a basszus és a dob fokozatos belépsei, Page "motorzajai" hamar megjelentek a tiplistákon, mint minden idők legkeményebb listavezetője. Az igazi különlegesség azonban a második versszak után kezdődik: Bonham dob- és cintányérszólója keveredik mindenféle ipari hangokkal, és közben Jones bele-belemorog basszusgitárjával. Mintha egy óriási szerelőcsarnokban lennénk, ahol egymás után gördülnek le a Zeppelinek a futószalagról, de közben a rendszer megbolondul, a diszpécsertelefonban össszegabalyodnak a vonalak, néha felkiált egy-egy munkafelügyelő, de ebben a pokoli zajban senki sem hallja meg. Majd a gitárt! Page ötször felel saját riffjére, mielőtt visszaadja a szót Plantnek. Visszhangozva halljuk Robert önálló "szózatát", majd a befejező részben a rhythm and bluesos fantáziát, miközben Bonham szétpörgeti a monoton riffeket. Ha lecsupaszítjuk a dalt, akkor nem sok marad a vázon - két-három akkord - de aki tökéletesen utánuk csinálja akár ezt a vázat.....                        ROBERT PLANT: "A Whole Lotta Love valami, amire személy szerint szükségem va, ami kell mindenképpen. Olya, mint egy palackba zárt szellem, amelyet a színpadon teljes nagyságban kiengedünk."                                                                                                                                                 WHAT IS AND WHAT SHOULD NEVER BE - elsősorban dinamikai változásaival utánozhatatlan. Plant a legszelídebb hangoktól jut el a legvadabbakig egy lassú bluesban. Plant szólója ezúttal erősen visszafogott.                                                                                               LEMON SONG - nem tartozott a zenekar legnépszerűbb dalai közé, pedig a legizgalmasabbak egyike. A leghagyományosabb roc-blues sémából indul ki, a Zep azonba ebbe a 6 és fél perces dalban a blues mindenkorábbi és későbbi  "elfajulását" egyesíti, mert Plant skat és soul stílusban énekel, állandóan felesel a gitárral, John Paul Jones káprázatos basszusszólót ad elő Plant akadozó hangjai alatt. Jimmy Page ezalatt csupán meg-megszakadó félritmusú hangokat vet oda az énekesnek, majd szinte hanyag eleganciával kezdi kibontani az igazi szólót, amelyben még egyes jimmis tremolókat is megenged magának.                                       Az első oldalt a lírai  THANK YOU zárja. A kezdés, az orgona statikus hangzása egy kicsit a Vanillia Fudge-ot idézi- de aztán a dobbelépésről ráismerünk a Zep-re. Különlegesség Plant fojtott éneke mellett /csupán egy sornyi "kitörése" van/ Page akusztikus gitárszólója, orgona háttérrel. Jones befejező orgonajátéka tisztelgés a klasszikusoknal.                                               A HEARTBREAKER újra  riffiskola kezdőknek: Page középső gitárszólóját azonban már csak a mestervizsga után javasoljuk. Jimmy darabokra töri szólóját, mintha egy-egy törés után várná a közönség sikolyát. Aztán kettős gitárjátékkal fejezi be: az egyik  hang "akkordozik", míg a másik pokolian teker. A dal, amelyben Plant hangja újra "zuhanórepülést" végez, teljesen váratlanul ér véget - és jön máris az ikerdal, a LIVIN'LOVIN'MAID/SHE'S JUST A WOMAN. A dal báját John Bonham adja - végig az az érzése az embernek, mintha lekésne a riffekről.              Az akusztikus alaphangú RAMLE ON újabb szín Plant palettáján. Az énekes félelmetesen könnyedén megy fel a parlatóból a shoutba. Akárcsak a WHAT IS...-ben, itt is eljátssza azt, hogy egy versszak minden sorát más hangon, más hangsúllyal, más érzelmekkel énekli.        ROBERT PLANT:"Az olyan dalokkal, mint a Remble On és a Thank You, eltértünk a Zeppelin eredeti intenzitásaitól, de ez  nem jelentett minőségi romlást. Én azt hiszem, hogy még nyertünk is ezzel, mert hangomat másképpen használom, és nemcsak a kitaposott ösvényeket járom újra és újra. Én nagyon szeretem a nyitó akusztikus gitáros akkordokat, amelyek kicsit Neil Youngra vallanak."                                                                                                  Újabb klasszikus a MOBY DICK. Ahogyan a nagy vadászatot a rémséges cet látja, és Bonzo Bonham. Ez a dal is egy remek riffre épül. A II. albumon tetten érhetjük a Zep egyik legnagyobb titkát: muzsikájuk olyan riffeken alapul, amelyek rendkívül könnyen befogadhatóak, utánzásra ihletőek, és ezt a  "terméketlennek" látszó anyagot töltik ki bravúrosan.    Bonham dobszólója egyedülálló. Az őserőt hivatott kifejezni azzal,l hogy hagyományos dobfelszerelésén nem dobverőkkel, hanem tenyérrel játszik. Így minden sokkal tompábban szól, mintha ütőkkel játszana. Ettől kezdve ez a dal lett Bonzo védjegye, a koncerteken a rajongók alig várták, hogy letegye a fákat.      A lemez utolsó darabja ismét a bluesnak adózik: BRING IT ON HOME - kölcsönzés Sonny Boytól. A dal elején Plant és Jones kettősét halljuk, száharmonikán-basszusgitáron, majd a középen a gitár alakít ki egy kemény rockot - a témától teljesen függetlenül. A végén visszatér a bluesbasszus, szájharmonikával.                                                    A LED ZEPPELIN II-vel a banda végleg befutott hazájában is.Ez volt az első nagylemeze, amely a listán eljutott az első helyig. A kislemezek között a Whole......mellett a Livin'Lovin'Maid, a Heartbreaker és a Moby Dick is. Ma már a barna-arany borítós lemez, amely egy apró köhintéssel kezdődik, alapmüve a hard-rocknak.                                                                                 MELODY MAKER: "A  lemez megmutatja, hogy mekkora utat tett meg a rock l5 év alatt."             NEW MUSICAL EXPRESS: "Zene a paranoiás XX.századi városi embernek."                               ROBERT PLANT: "Lehet,hogy kicsit nagyképűen hangzik, de a közönség általában megérzi a tehetséget. Szerintem annak ellenére, hogy útközben készült, jó: mi több, nagy album volt."