Nos, majdnem egy év eltelt, mióta megírtam az epilógust, és csakúgy mint bárki másnak az életében, közben egy csomó dolog történt. Drága férjemmel, Michaellal, éppen egy afféle rendkívül polgári dolog kellős közepén tartunk, amit válópernek szokás nevezni. Minthogy ő egy arisztokrata, utálja ezt a kifejezést, szerinte úgy hangzik, mintha legalábbis Resedában agyalták volna ki.                                                              Ami valószínűleg így is van, és gondolom ez sok mindent elmond a köztünk levő viszonyról. Michael Hollywoodban lakik, én meg még mindig Santa Monicában. Majd meglátjuk, hogy ez így jó-e. Tizennégy évi együttlét után nagyon erős szálak kötnek össze minket, és bármi történjen, én akkor is örökre imádni fogom őt teljes szívemből. A banda cicájának nincs semmi köze ehhez az egészhez. Rettentő büszke volt rám, amiért végül sikerült kihajtani magamból ezt a francos könyvet, és mindvégig nagyon sokat segített. ez még most is így van.                        A könyv megírása páratlan élményben részesített. Az, hogy egyszer kivételesen én lehettem az imádat tárgya - hogy én lehettem úgymond a befogadó -, duplán is felnyitotta a szememet. Mikor előadói körúton voltam a könyvemmel, minthogy különböző tévéműsorokban, rádióműsorokban és könyvesboltokban mutatták be, saját sleppem volt. Autógramokat kértek a GTO-lemezeikre, és velem akarták lefényképeztetni magukat. Hányszor bámulhattam ugyanígy valamelyik bálványomra? Őrülten boldoggá tettek vele. Nem is tudom ezt jól kifejezni. Rengeteg levelet kapok lányoktól és fiúktól, akik hálásak azért, hogy megosztottam velük bolondos életemet, ami nekem már enélkül is bőven megérte, de így aztán pláne, ha értitek mire gondolok.                                            Hiányzik Miss Christine. Hiányzik Lowell George, Brandon de Wilde, Gram Parsons, Keith Moon, John Bonham és a gyönyörű Beverly. Borzasztóan hiányoznak az elveszített barátaim, és végtelenül hálás vagyok azoknak, akik mindig mellettem vannak, ha melegségre, vigaszra és bátorításra  van szükségem. Még mindig bármikor fordulhatok a mamához, akinek végtelen odaadása áhítettal tölt el. Most, hogy én is az anyukája vagyok egy édes kis gézengúznak, már van valami halvány fogalmam arról, hogy min mehetett keresztül.                                      Állati klassz dolog történt tegnap. Robert Plant felhívott. Küldtem neki egy példányt A banda cicájából, hogy személyesen is meggőződhessen arról, hogy nem teregettem ki a Zeppelin ügyeit. Elég magának való egy pasas.  Írtam neki egy levélkét, melyben közöltem vele, hogy a könyvben végig benyaltam neki. Talán nem így van? Ő az egyik legcsodálatosabb férfi ezen a földön. Végtelenül boldoggá tett azzal, hogy azt mondta, nem aggódik, mert tudja, hogy én egy becsületes tyúk vagyok, én ugyanis csak az igazat írnám. (Csak körülírom!) Ezen a nyáron L.A.-be jön a bandájával. Nem is tudom, hogy fogom addig kibírni a seggemen. Noel Reddinggel is újra tartom a kapcsolatot. A kiadómtól szerezte meg a címemet, és most megint levelezünk. Megőriztem minden egyes levelét, és most újakkal bővíthetem a gyűjteményt. Írországban él, és van egy együttese, ami kocsmákban játszik. Küldött egy fényképet, és pont ugyanúgy néz ki, mint régen. Úgy tűnik, hogy boldog, aminek nagyon örülök.

Tovább »