A Haight-Ashbury úgy illatozott mint egy  valószinűtlen méretű füstölő pálcika, s én belevetetem magam a békés embveriség e színes forgatagába. A levegő olyan ragacsosan édeskés volt, hogy úgy éreztem, ha véletlenül hozzáérnék valakihez, hozzáragadnék, mint a rágógumi a magassarkú szandálom talpához. Szinte mindenki füvet szívott, de én még mindig úgy gondoltam, hogy az a heroinhoz vezet, ezért mindig elhárítottam, mintha már eléggé be lennék szíva.  Az ottani levegőt belélegezve, ez valószínüleg  így is volt - szinte rá lehetett könyökölni. Mikor a Pszichedeli,us Supermarket elé értem, ahol a  Grateful Dead zenéjét bömböltették a mosdatlan fülekbe és színes fényekkel bombázták a kitágult pupillákat, egy elképesztően szívdöglesztő fazon kért tőlem egy kis aprót. Nem volt nálam, de őgy csináltam, mindha keresgélnék abban a reményben, hogy közben sikerül megbabonáznom. Miközben a Szouól  kapott, kézzel hímzett retikülöm alján kotorásztam, jól szemügyre vettem. Cilinder volt rajta, és egy nagy, fehér eszkimó kutyát vezetett házszövésű pórázon. Kedves volt hozzám, annak ellenére, hogy nem tudtam kéréséne eleget tenni, és miután egy másik lánytól végül kapott egy kis aprót, visszajött hozzám, és megkérdezte, nem akarnék-e egy fánkot. Amíg megkerültük a sarkot, lyukat beszélt a hasamba, mintha minimum két évet töltött volna egy lakatlan szigeten. Elmondta, hogy Leimos Bobnak hívják, mert ő vezette be San Franciscóban a "leimolás" kifejezést, és hogy a kutyíája Snowfox, a világon a legjobb barát. Átható, sötétkék kis szemei megkeményedtek, amint a magányos életéről regélt, de azt mondta, hogy szeret egyedül lenni, mert úgysem értette meg soha senki. Ő költő, félreértett költő, de ez sem baj, mert egy napon mindenki ismerni fogja a nevét, igaz egyedül lesz, úgyhogy végül is mindegy. Fánkot ettünk a világ legsötétebb fánkboltjában, és gyertyafénynél egy szakadt könyvb ől olvasta fel verseit olyan vehemenciával, hogy attól féltem, elsírja magát. Nem emlékszem,  hogy miről szóltak, csak arra, hogy ijesztőek és gyönyörűek volta,. Úgy olvasta őket, mintha hatalmas közönség előtt tenné, és meglepettenk látszott, mikor a végére ért, hogy egyedül én tapsolok. Elsétáltunk a Golden Gate parkba, ahol vad smárolásba kezdtünk. Azt játszottam, hogy Keats, vagy Byron van velem, egy idegen földről való elátkozöott szépség, és én vagyok az egyetlen ezen a gföldön, aki megérti őt. Évekkel később láttam viszont a tévében. Truman Capote készített riportot vele: Bobby Beasoueleil néven futott, és Charles  Manson bandájának cupidó-arcú tagjaként levágta, megkínozta és megölte Gary Hinmant, egy másik szerencsétlent. Semmilyen megbánást nem mutatott, sőt, még azt is mondta, hogy újra megtenné. A szemei kemény, lapos, matt-fekete gombokká válgtak, mintha valaki célbadobó nyilakat hajigált volna beléjük, én meg próbáltam felidézni, miről is szóltak a versei. Csupán egy gyönyörű, furcsa fiú alakját tudtam felidézni, aki magányosan élt verseivel és elegáns cilinderével és arra gondoltam, vajon mi történhetett Snowfoxszal, a legjobb baráttal. A következő verőfényes nap egy nagyszabású eseményt tartogatott a számunkra, az első Emberi-Lény-Ott-ot, amit a Golden Gate parkaban rendeztek. Olyan volt, mint egy hatalmas piknik, amelyen mindenki egyetlen hatalmas társaság. Az ég szikrázóan kék volt, a fák élénkzöld színekben pompáztak, batik ruhákba öltöztetett csecsemők toyogtak összepréselt banánokat szorongatva apró ökleikben, a kutyák szabadon rohangálta, mindenki mosolygott és örült az életnek. A Paradicsomban lebegtem és bizsergető érzés volt, hogy én is egy emberi lény vagyok ezen az Emberi-Lény-Ott-on, és tudtam, hogy meg lehet menteni a világot azzal, ha szeretjük egymást. Testemet virágok borították, melyeket nővéreim és bátyáim adományoztak. Nevető, érző, élő, lélegző királylánya voltam a Békének.....        ___________________________________________________ 1967. január l4. szombat.....l5ooo emberrel együtt szerettem és nevettem, köztük olyanokkal, mint Allen Ginsberg, Lawrence Ferlinghetti, Tim Leary, Michael McLure és a csodálatos San Franciscó-i popegyüttesek. A legjobban a "The Quicksilver Messenger Service" tetszett. erősen vonzódtam Garyhez, a szólóénekesükhöz és olyan szerencsém volt, hogy megmondhattam neki.                                                    ____________________________________________________ Ha jól meggondolom, tulajdonképpen a rockegyüttesek voltak akkoriban a legfontosabbak számomra. Aznap éjjel egy dohos matracon aludtam a Kerista House-ban kégt, számomra teljesen idegen ember közt, mint a bunda. Linda ezalatt teljesen átvedlett házimanmává és amikor megkéreztem tőle, hgoy "Biztos, hogy itt boldog leszel?", öntudatosan megvédte új hivatását. Csillogott a szeme, mikor albúcsúztam tőle, de valahogy olyan elemelt volt. Lehet hgoybe volt kábítózva. Otthon a meleg, megnyugtatóan tiszta gyerekkori ágyamban fekve, a négy falról rám vigyorgó Beatles-fejek között Lindára gondoltam, és megpróbáltam elképzelni, amint szeméremszőröket szedeget a mocskos csempepadólról, és szemétládában kotorászik fonnyadt zöldbabot keresgélve, és örültem, mint a majom a farkának, az én kis biztonságos, polgári fészkemnek. Állandóan a Stripen grasszáltam, ahol már én is a számos törzsvendég egyikének számítottam, s ahol egyre merészebben viselkedtem, és egyre jobban éreztem magam. Bob Stone, egy elegáns öregúr, aki Toscanini első hegedűse volt, s aki szintén állandó jelenség volt a Strpen, kikiáltott engem, "a Hippik és Rockerek Királynőjévé". Persze ő szeretett volna a király lenni, de ezzel fájdalom, mindet ötven évvel elkésett. A ciciket "reklektoroknak" hívta, fenék helyett pedig "lökhárítót" mondott, és őgy hívtuk, hogy "Mi Újság Bob", mert állandóan ezt kérdezte. Bármikor megéheztem, mindig vett nekem hamburgert a Ben Frank's vagy a Canter's-nél, és megpróbált rábeszélni egy kis fuvolázásra. Azon a borzalmas éjszakán, mikor megtudtam, hogy Chris Hillman megnősült, elájultam és belezuhantam a Cangter's üvegajtajába és majdnem szétloccsantottam a fejem. Bob odajött, hogy megvigasztaljon, miközben én az eperkrémes törtámba zokogtam. Sok küloönböző fióba beleeste, de Chris örökre elrabolta a szívemnek egy csücskét.                      _______________________________________Június 8.....Elég derűs hangulatban vagyok, de vágyom valami izgalomra, valami szenzációra, egy redikális és gyors, gyönyörű és váratlan változásra. Csak azt nem tudom még eldönteni, hogy tartós legyen-e, vagy rövid életű.   _________________________________________________________________ MMint utóbb kiderült, rövid életű is volt, meg tartós is. Egy Bido Lido's nevű új klub nyílt  a Sunset Strip túlsó végén egy sikátorban lévő alagsorban, a régi irodaház alatt. Fel voltam dobva, mert imádtam az új klubokat. Egy tikkasztó esén, Beverly meg én férj és feleségnek öltözve elindultunk meghallgatni a Doors nevű új bandát. A klubban egy  gombostűt sem lehetett volna elejteni, de Beverlyvel valahogy elvergődtünk a színpad közelébe, hogy megnézzük, mi ez a nagy felhajtás. Egy pár elég szokványos pasas jött fel a színpadra és játszani kezdtek egy elég szokványos számot, mikor váratlanul egy fekete bőrbe öltözött srác vonaglott be a színpadra, s jelenléte annyira betöltötte a helyiségeet, s annyira elhomályosított minden mást, hogy felőlem a többiek akár a hét törpe bányájában is tartózkodhattak volna. Hirtelen megmerevedtem és levegő után kapkodtam a csodás jelenség láttán - me itt volt az új helybéli isten, aki után csoroghatott a nyálam! Történelmi pillanat volt! Megragadta a mikrofont, mintha az testének szerves része lett volna, és úgy nyögött bele, hogy az már nem volt tréfadolog. Olyan természetes kecsességgel mozgott, mint aki nem ura önmagának, s csupán attól tűnt mégis földi jelenségnek, hogy történetesen a földön járt. Ezen felül, úgy nézett ki, mint egy romlott görög isten, sűrű, sötétbarna fürtökkel és fülledt álmokban előforduló arccal. Erős bariton hangon, nyögdécselve énekelt, mondandóját vicsorgással, kedvességgel és illetlen szavakkal füszerezte. Elsötétült előttem a világ. Attól kezdve, minden Doors-konceren ott álltam elől és hallgattam, ahogy Jim Morrison szavakban önti azt a sok homályos, mélyenrejtőző szorongást, amiről midannyian azt hittük, hogy kimondhatatlan. A lányok megértették lázadó költészetét, és takarójuk alá képzelték ezt a túlcsorduló, állati vonzerőt. "A férfiak nem tudják, de a kislányok megértik."                                                                      _______________________________________________Május 2o. .......A színpad felé úszol, mintha egy emeri ár sodorna felé, majd kialszanak a fények. Sikoltozol és lihegsz s várakozol a puha sötétben és tudod, hogy Jim Morrison mindjárt megjelenik a fejed fölött.                     ________________________________________________Ez volt az első este, mikor fejest ugrott a közönségbe. Egyszerűen elengedte magát és belezuhant a fekete lyukba, mert tudta, hogy a tömeg úgyis felfogja. Ő jött el HOZZÁNK, amit korábban senki sem tett és amit ezután sem tett soha senki.