Pamela és férje, M. des Barres.                                                                                                                                                    Megpróbáltam valamelyest összeszedni magamat, felegyenesedtem a hídból és megkínáltam a vöröshajút egy kis Trimárral, ő inkább azt akarta, hogy távozzak, én pedig arra sem emlékeztem, hogy kerültem oda! Kihátráltam az ajtón és felrohantam a lépcsőn. Pipa voltam, hogy ilyen hülyét csináltam magamból. Tudhattam volna, hogy nem él egyedül (nem mindha ez visszatartott volna abban a zsibbadt állapotban). A fülem éppen abbahagyta a csengést, mikor odalentről, a zöld házból hangos civakodás hallatszott, és egy éles hang azt sikította, hogy "Ne merj odamenni!", aztán egyszercsak Jim állta az ajtóban, szégyenlősen mosolyogva, csillogó szemekkel. Nagyon felkeltette az érdeklődését a trimáros faliórám, elfogadta a zsebkendőmet és mélyet szippantott. A kölcsönös udvarisaskodást félretetttük a következő néhány órára  és addig nevetgéltünk a földön hemperegve, míg kiürült az üveg. A Trimárban az volt a jó, hogy nem lettél másnapos tőle, nem fájdult meg a fejed és semmilyen kellemetlen utóhatása nem volt, de az ember mindig kívánta a ráadást. Ekkor már késő éjszaka volt és én nem tudtam új üveget szerezni, úgyhozgy Jim kedvesen elbúcsúzott tőlünk, és megköszönte a szíves vendéglátást.Kicsit csalódott voltam, hogy nem próbált meg kikezdeni velem, de reménykedtem a jövőben - mint utóbb kiderült, a nagyon is közeli jövőben. Másnap este a Doors a Hullabaloo Clubban játszott a Sunset és Vine sarkán és én bebiztosítottam magamnak egy üveg Trimárt az eseményre. Tudtam, hogy négy és hat között kell odamenni, amikor a banda a monitorokat és a hangszereket szállítja be az esti fellpésre. Megkerültem az épületet és feltőnően helyet foglaltam a művészbejáró lépcsőjén egy házi készítésű, fekete-fehér trapéznadrágkosztümben, kezemben a nevetséges pézsmadzsekimet, valamint egy Trimárral teli narancslés üveget szorongatva. Hallottam, ahogy az együttes többi tagja bent hangol és veszettül reméltem, hogy Jim a vörös hajú nélkül érkezik, felkap, bevisz a SZÍNFALAK MÖGÉ és szétcsókolja a számat.És pontosan ez történt. Volt egy pár zsebkendő a fekete-fehér csíkos táskában, amit direkt a ruhámhoz készítettem és smárolás közben jócskán áldoztunk az agyroncsoló szer gyönyöreinek. Még soha nem csókolóztam senkivel bekábítózva, valóságos felfedezés volt! Úgy olvadtam szét a szájában, mint a méz, az egész testem egy ragacsosfolyadékká vált, az ujjaival pedig lyukakat fúrt az arcomba, mintha perzseltek volna és a tátongó lyukakból méz lövellt ki. Moccanás nélkül, egy ragacsos tócsa közepén ülve vártram még ő a színpadra ment beállítani a nyögéseit és mire visszajött, már kezdtem magamhoz térni. Kézenfogott és felmásztunk egy rozoga lépcsőn egy sivár, sötét padlásra, ahol egy csomó régi, rozsdaálló világítóberendezés volt, fogta a pézsmadzsekimet és leterítette a deszkapadlóra, mint egy igazi lovag. Micsoda arca volt! Isten egyik legnagoybb adománya a rock and roll világnak ennek a srácnak az arca volt. És ez az arc ott lebegett éppen énfölöttem, nyitott szájjal és csukott szemmel, s ahogy belélegeztem az anyagot, hol élesen, hol homályosan láttam. Időtlen ideig hemperegtünk ott fent, mígnem egy ismerős dallam ütötte meg a fülünket. Jim hamarabb kapcsolt mint én, és már mászott is le a létrán, mikor én felültem, mert felismertem a "Light My Fire" első néhány taktusát. Még mindig a hangpróba? Magamra kaptam a ruháimat és Jim után eredtem, és egy izgő-mozgó, vonagló közönséggel néztem farkasszemet! A SZÍNPADON voltam a Doorsszal, és tátott szájjal szorongattam a megviselt kabátomat, a fél üveg Trimárt és átázott zsebkendőimet. Egy kedves technikus átkarolt és a színfalak mögé vezetett, ahol vártam, hogy Jim felszedjen a koncert után, amit legnagyobb örömömre meg is tett. Körbefurikáztuk Hollywoodot az Oldsmobil-ommal, ő vezetett, én meg hozzábújtam mintha régóta összetartoznánk és a Trimárról beszélgettünk. Azt mondta,  "lehet, hogy ártalmas az agyra" és kioktatott a kábítószerek veszélyeiről. Azt is elmondta, hogy az az image amit a közönségnek nyújt, csupán gondosan kidolgozott szerep és hogy ő tulajdonképpen mint költő szeretne hírnevet szerezni. Míg a La Breán lévő Tiny Nailor's felé tartottunk, egyszer csak megállt, megragadta a trimáros üveget és kihajította az ablakon egy borostánnal benőtt udvarba. "Így legalább nem esünk kísértésbe." Datolyás kenyeret ettünk és narancslét ittunk napfelkeltekor, aztán végighajtottunk a Stripen ahhoz a kis szállóhoz, melyben a vörös hajúval való összezördülése után megszállt.                  __________________________________________________________________________Május 23.....Hosszas smacizás után kiszállt a kormány mögül és azt mondta: "Tényleg szeretnélek még látni, édes, látogass meg, vagy hívjál fel amikor csak jólesik."  Mikor felhívtam már nem lakott ott. Szép kis alak.                                                                                                                                 __________________________________________________________________________Csak ezzel az egy alkalommal sikerült Jim Morrisont megkaparintanom mint utóbb kiderült, nagyon is monogám férfi volt. Amennyire én tudom, élete hátralévő részét ugyanezzel a vörös hajúval élte le, akinek szintén Pamela volt a neve, s akivel mindvégig viharos volt a viszonya, de úgy sejtem, őrülten szerethették egymást. Soha többé nem mertem visszamenni a zöld házba, miután a lány kitessékelt onnan, így meg be kellett érjem azzal, hogy időnkét izzadságban úszva ébredjek arra, hogy az az isteni arc feltűnt valamelyik fülledt álmomban. Jim jót tett velem anélkül, hogy tudott volna róla, segített leszokni a Trimárról. Jóllehet visszamentem és kikotortam a borostyán közül az eldobott üvegeket, de már nem szippantottam többet belőle. Alig egy évvel később, legjújabb barátnőmmel, Miss  Lucyval annyira ki voltunk éhezve valami újdonságra, hogy elmentünk meghallgatni az Arachies Ohió-i változatát, az Ohio Expresst a Whiskey a Go Goba. Éppen nemes elszántsággal igyekeztek az eltompult  szórakozni vágyókat felrázni, mikor Jim Morrison betámolygott. Hajnali háromkor egy kiadós bekeztést írtam eseménynaptáramba (akkortájt így hívtam a naplómat, mert úgy gondoltam, hogy ez felnőttesebb).                                                                                                                                               __________________________________________________________________________1968. április 27. .......Őrület. Mostanáig még nem tudtam, mi az az igazi őrület. Még soha nem ületem mellette és nem hallottam amint üres, értelmetlen szavakkal próbál kapcsolatot teremteni a külvilággal. Azon a trimáros éjszakán, mikor elmondta, hogy ő szerepet játszik, jobban el kellett volna gondolkoznom a szavain. Ez a szerep ő maga! Istenem! Most, mikor hallgatom a lemezeit, amiken üvölt és nyögdécsel, a gyomrom összerándul és beleremegek, ha arra gondolok, hogy mit csinálhat ebben a percben. Milyen tökéletes őrület az övé! Vajon az őrület lehet tökéletes? Ma este hozzávágott Miss Lucyhoz egy teli üveg sört, és mikor Miss Lucy ráüvötött, hogy "Ez nem volt szép tőled!" fájdalmasan felnézett rá és azt mondta: "Tudom." Miért tette? Miért köp le és miért ver meg embereket, és miért hányja le őket? Mi járhat a fejében? Engem ez lenyűgöz, de másokat taszít. Milyen csodálatos lehet azt csinálni, amit a tested diktál. Az állatokat nem érdekli hová pisilnek, vagy hánynak. Ha nem volna pénze, vagy nem lennének barátai, esténként a csatornába feküdne. Ma este a Whisky a Go Go-ban kénytelenekvoltak leoltani a lámpákat, mert Jim felmászott a színpadra, amitől az Ohio Express teljesen kiborult és bedugta a mikrofont a gatyájába! Az emberek még nincsenek az ilyesmire felkészülve, de nézik, mert ő csinálja. Ha éppen Joe Blow csinálna hülyét magából a színpadon, mindenki lelépnek, ahelyett, hogy türelmesen várnának arra, hogy megragadja a péniszét (arra gondolva, bárcsak ők tehetnék). Igazi egyedi darab, olyan gyönyörű....sose láttam még elragadóbb arcot. Bárcsak megint beszélgethetnék vele, és hallhatnám, hogy mást is mond, mint azt hogy "Adj neki', szopd amamát", vagy "jól van....yeah."  "Az egy pop-sztár-sem-tökéletes-rovatból: ezen a héten Jim Morrisaonnak sikerült két autót is összetörnie. Magában em tett kárt és másban sem. Ügyesen válogatja a célpontjait....?  Ezt most vágtam ki egy képes újságból. Azt elfelejtették megemlíteni, hogy miután összetörte az autókat, egyszerűen otthagyta őket az utcán és belesétált a szakadékba. Az élet soha nem lenne unalmas vele. Mintha tegnap lett volna, hogy szaladunk le a lépcsőn és ő azt mondja: "Mindig is egy szüzet akartam feleségül venni." (Akkor még az voltam.) Volt egy pár értelmes pillanata és bár mindent elolvasott, amit csak bírt az incesztusról  meg a szadizmusról, és mindig veszekedett a barátnőjével, de legalább tudott kapcsolatot tetremteni a körülötte lévőkkel. Captain Beefheart megkérdezte John Densmore-t, a dobost, hogy miért nem vette rá Jimet a meditálásra, mire az azt válaszolta, hogy először a kommunikálásra kéne rávenni! Úgy tünik, az együttes már feladta vele kapcsolatban a reményt.Mit is tehetnének?  Mikor ma este az asztalnál ültünk, éppen lehunyt szemmel hallgattam a zenét, mikor hallom, hogy azt motyogja: "Majd én megmutatotm.....utazunk", aztán felém  hajolt és jó erősen pofon vágott és azt üvöltötte hogy "Adj neki!!!" bban a pillanatban csak arra vágytam, hogy szarrá verjen....               _____________________________________________________________________________Tényleg arra vágytam volna? Lehet, hogy valamiféle kamaszkori mazochista hangulat ketített hatalmába aznap este. Mindenkit piszkált, provokált, próbára tett és kínzott maga körül, hogy megpróbáljon kicsikarni egy őszinte reakciót. Legalábbis úgy tőt nekem, egy tizennyolc éves szemlélőnek, akinek átmenetileg megadatott, hogy sütkérezzen ragyogó, cifra fényében.   Utoljára akkor láttam, mielőtt Párizsba indult volna. Éppen a La Cienaga úton sétáltam, mikor valaki rám kiáltott: "Hé lassíts!" Jim volt az utca túloldalán, egy hatalmas nyitott tetejű kocsiból, ami tele volt pasikkal, az befordult balra a Benihana parkolóba, míg én dermedten bámultam. Szakállas volt és testes, de csillogott a szeme és nagyon jókedvűnek tűnt. Azt mondta, hogy milyen jó engem újra látni, és hogy milyen szép vagyok. Megfogta a kezemet és megcsókolta, miközbgen a barátaira kacsintott, mintha valami bombázó lennék, aztán visszafarolt a zajos forgalomba, és végigszáguldott az úton.