Az Iron Butterfly éppen rázendített az "I Was Taught to Ignore Evil Temptation" /Arra neveltek, hogy ellenálljak a gonosz kísértéseknek/ refrénjére. Ezt a címet kellett volna követnem, amikor kiszúrtam egy jókora csillogó, szalagos magnót az egyik rozoga asztal alatt a táncparkett túloldalán. Valami hozzám hasonló fanatikus őrült  egész a Galaxyig cipelte ezt a masszív szerkentyűt csak azért, hogy megörökítse ezeket az extatikus, felejthetetlen pillanatokat, én pedig tudni akartam, hogy ki az, hogy gratulálhassak az illetőnek. Mikor vége volt a számnak, láttam, hogy egy pici, babaszerű lány nagy gombszemekkel és hollófekete loknikkal lép a magnóhoz és elkezdi babrálni a szerkezetet. Valahogy ismerősnek tűnt, úgyhogy átcikáztam a táncparketten egy vadonatúj barátság reményében. Még mindig sokat voltam Beverlyvel, de a bánatra való hajlama kezdte elhomályosítani azt a kevés életörömet is, amit adni tudtam neki, ezért próbáltam fokozatosan leválni róla. Felfedezte a nyugtatószerek által előidézett kellemes kábulatot, és a Seconallal szemben a második helyre szorultam, sőt, néha a harmadikra, ha időnként talált magának egy partnert, aki hajlandó volt megosztani vele mohón vágyott bűnét. Átmenetileg én is megosztottam vele, csak azért, hogy átéljem, mit érez, de közveszélyes hülyét csináltam magamból a Whisky a Go Go előtt egy közveszélyes hülye miatt, aki nem érdemelte meg azt az egész könnyes, révült drámát.  Az új lányok számomra épp olyan izgalmasak voltak, mint az új fiúk, (vagy majdnem), ezért  nagy reményekkel közeledtem ehhez az imádnivaló, nagyszemű lányhoz, és megkértem, hogy táncoljon velem a legújabb Butterfly számra, amiről én azt hittem, hogy "In the Garden of Ede" /Az Édenkertben/ a címe, ami azonban valójában úgy szólt, hogy "In-A-Gadda-Da-Vida". (Ez lett az Iron Butterfly egyetlen slágere./ A lányt Sparkynak hívták, és azért tűnt ismerősnek, mert együtt jártunk a Northridge Általánosba meg a Cleveland Gimnáziumba is!   Sparkyval "Babának" hívtuk egymást, mert rengeteg női börtönfilmet néztünk, amiket azután utánoztunk. Volt köztük egy rettenetesen ijesztő, B kategóriás film, aminek Ketrecben! volt a címe, s amelyben az acélos tekintetű, fenyegető külsejű felügyelőnő éppen ráncba szedi az étkezdében az őzikeszemű hősnőnket, amikor a tőle balra álló hibbant agyú előrehajol s mellébe döf egy villát. A nagyvenes évek lotyófilmjeit is szerettük és néha úgy öltöztünk, mint ezek a tűsarkú cipős babák és "Butach"-nak vagy "Cleo"-nak szólítottuk egymást és úgy csináltunk, mintha a fiúk, akikkel összeismerkedtünk, felnőtt férfiak lettek volna. Megosztottuk egymással titkainkat és néhány hét alatt puszipajtások lettünk. Egyik felejthetetlen esténk a Völgynek egy szépen kivilágított sarkán kezdődött, ahol egy utcalámpa alatt állva megkértünk esélyesnek látszó járókelőket, hogy ugyan mennének már be a Thrifty's-be és hoznának nekünk egy üveg bort. Az első kettő valószínüleg az Alkoholellenes Ligába tartozhatott, de a harmadik egy olyan Dustin Hoffman-szerű fazon, hajlandó volt a piszkos munkát elvégezni. Sparkyval akkor még soha életünkben nem rúgtunk be, úgyhogy fogalmunk sem volt, hogy mennyi pia kell hozzá.Közvetlenűl a Thrifty's mellett volt egy katolikus lányiskola, s átbújtunk a kerítésen, hogy az Úr társaságában szegjük meg a kiskorúakra vonatkozó alkoholtilalmat. Állandóan azt hajtogattam, hogy nem érzek semmit, pedig már annyira meg voltam szédülve, hogy ezt is alig bírtam kimondani. A nagy zöld üveg tartalmának nagy részét felhajtottuk, a maradékot pedig egyforma, saját készítésű, helyes kis rubáinkra löttyintettük, majd kiálltunk a sarokra, hogy stoppot fogjunk Hollywoodba, de előtte még gyorsan pisiltünk egyet a szent bokrok között. Általában nagyon jól ment a stoppolás, de megesett, hogy valami perverz alak ült a volán mögött. Allahnak legyen hála, hogy azon az elázott estén egy rendes, normális pasas szedett fel minket, minthogy abban az állapotba igen könnyű préda lettünk volna. Sparky úgy látszik, többet piálhatott mint én, mert majdnem végig én beszélgettem Mr. Normálissal. Valószínüleg nagyon merész dolognak gondolhatta, hogy két ilyen beszívott, romlott kis kamaszlányt szedett fel, úgyhogy meglódítottam  a fantáziáját és beadtam neki, hogy egy LSD-t szedő boszorkánygyülekezetnek vagyunk a tagjai. elvitt minket egészen a Stripig, csak hogy végighallgathassa szomorú történetünket. Sparky már az úton összevissza haladzsázott, és éppen nyáladzani kezdett, amikor megérkeztünk a Whiskey eahol aznap a Steppenwolf és a John Mayall's Blues Breakers páratlan, dupla koncertjét hirdette a plakát. Már előző este is ott voltunk és legyűgözött minket a basszgitáros meg a bébiarcú Mick Taylor, a legjobb gitáros, akit addig hallottam. Ahogy kinyitottam a hatalmas amerikai batár ajtaját, Sparky golyózó szemekkel begurult a csatornába. Rögtön tudtam, hogy bajban vagyunk, mert egyenesen egy szigorú zsaru vörös szemébe néztem, aki a sarkon őgyelgett a magamfajtákra lesve. Elég zsibbadt voltam magam is, de előbb megpróbáltam életre kelteni új barátnőmet, aki boldogan feküdt a csatornában, és azt hajtogatta, mennyire szeret, aztán mint akit puskából lőttek ki, átrohantam az utca túloldalán lévő Union 76 női vécéjébe. Ahogy kigúvadt szemekkel átszáguldottam a Sunseten egy piros lámpánál, két dühös zsaruval nyomomban, hallom ám, hogy Rodney Bingenheimer lelkesen biztat. Vadul kalapált a szívem, debiztonságban éreztem magam a budin ülve, mert FÉRFIAK úgysem nyitnának be egy NŐI vécébe! Fel voltam háborodva és meg voltam döbbenve, amikor erőszakkal kiráncigáltak és volt merszük még meg is bilincselni! Hallottam, ahogy az egyik azt mondja a másiknak: "Az ittassághoz és szeméremsértéshez hozzácsaphatjuk a közeggel szembeni ellenállást is." Próbáltam könnyekkel meghatni őket és bocsánatért esedeztem, de úgy tettek, mintha meg sem hallanák. Mire a rohamkocsihoz értünk, már jókora tömeg bverődött össze és szidta a zsarukat. Úgy éreztem magam, mintha valami híresség lennék, és ennek megfelelően hajlongtam, míg be nem löktek a hátsó ülésre, Sparky mellé. Zsibbadt, bugyuta arckifejezéssel ült, és biztos azt gondolta, megint valamelyik szédült álma kellős közepén van. Mikor a kapitányságon egy rendőrnő  eltávolította a nyakamban lógó aranyozott keresztet, istenkáromló geciknek tituláltam őket, akik égni fognak a pokolban, amiért elszakították tőlem Jézust a szükség órájában. Eltartott egy ideig, amíg sikerült ujjlenyomatot venniük tőlem, és közöltem, hogy borzasztóan csípném, ha a nyílvántartási fotómat bekeretezve és kinagyítva megkaphatnám, de mikor kiderült, hogy em engedik, hogy felhívjam az anyámat, elkezdtem csapkodni a cellám falát és a legszörnyűbb átkokat szórtam a fejükre, amiket abban az állapotban csak ki tudtam találni. Megmondtam nekik, hogy ha az anyám meghal az aggodalomtól és a bánattól, mert azt hiszi, hogy lezuhantam egy szakadékba és szörnyethaltam, az egyértelműen az ő hibájuk lesz. Mindez láthatóan nem tett rájuk különösebben mély benyomást. Az éjszaka folyamán Sparky lehányta a durva, szüre pokrócot, amelyen nyivákolva önkívületi állapotban feküdt, én pedig lassanként lecsillapodtam s azért imádkoztam,  hogy megkegyelmezzenek nekünk.