18.....9.4o-kor Jimmy édes szavakkal ébresztett, mondván, hogy el sem tudom képzelni mennyire hiányzom neki és hogy felvitt lányokat a szállodaszobájába, de aztán olyan undor fogta el, hogy kirúgta őket. Azt mondta, hogy borzasztóan szenved nélkülem, és hogy értem fog küldeni úgy 25-ike táján, mert akkor lesz öt szabadnapja. Sokkos állapotban vagyok.                                                                              Augusztus 2o.....Hol vagy James Patrick, hol vagy? Valahányszor megjön egy kicsit az önbizalmam, pofára esek. A franc törje ki ezt az egészet. De ismerem már, holnap majd fehív és aranyosan mentegetőzik....legalábbis remélem.        Augusztus 2l......Semmi hír James Patrick felől. Semmi hír James Patrick felől...Fel tudod ezt fogni? Létezik egyáltalán a földön egy Jimmy Page nevű lény? Jó éjszakát, képzeletbeli James, akárhol is vagy.                      Augusztus 23....(64-es Beatles-nap) Mit lehet mondani ilyen állapotban? Csak mászkálok fel-alá.                                   ___________________________________________________Zsibbadtan kóvályogtam a lakásban, mikor a telefon végre csöngött és Michele felvette."Pamela, Jimmy hív, Jimmy hív!!" Úgy éreztem magam mint Csipkerózsika aki százéves ólomsúlyú álmából ébredezik, mikor édes hangján közölte, hgoy ez a turné legalább olyan "jó balhé", mint egy "sótlan hamburger", és hogy borzasztóan "szüksége" lenne arra, hogy lásson. Miközben megkönnyebbülésemben örömkönnyeket hullattam a kagylóba, még azt is mondta, hogy: "A fiúk nagyon csípnek, általában utálni szokták a lányokat, akikkel futok." Megígérte, hogy másnap reggel küld egy repülőjegyet, én meg elrebegtem magamban egy imát, hogy úgy legyen.  Egész reggel vártam, hogy megérkezzen a repülőjegyem, s mikor nem jött, elkezdtem reszketni és nem tudtam abbahagyni. Michele megpróbált lelket vernibelém, mert már nem tudtam uralkodni magamon, és a földön fekve kucorogtam olyan testhelyzetben, mint egy magzat. Megkértem, hogy hozza oda az eseménynaptáramat, amibe reszkető kézzel a következőket írtam: "Minek hívott fel egyáltalán? Akkor nem kellett volna édes hangját hallanom, és a seb talán már gyógyulófélben lenne, ahelyett, hogy friss vér ömlene belőle - hol van az a fehér hintó, Mr. Page?" Michele készített nekem egy csésze teát, én meg az ajtófélfának dőlve igyekeztem talpon maradni. Két korty után, elejtettem a gőzölgő csésze Earl Grey teát, egyik kezemmel megragadtam az ajtófélfát, a másikkal a szívemhez kaptam, majd drámaian a padlóra csusszantam - s ekkor csöngettek. Az ajtóban egy kifutófiú állt, kezében az én New Yorkba szóló TWA repülőjegyemmel, s egyszeriben szárnyakat kaptam.  A nap ragyogott, én meg egy kék szemű, szőke húszéves lány voltam, akinek Jimmy Page, a legszebb élő angol férfi küldött egy New Yorkba szóló repülőjegyet. A Led Zeppelinnel töltött következő három nap maga volt a klasszikus rock and roll mennyország, pontosan az voltam, amire mindig is áhítoztam, a világ legjobb és legnagyobb rock and roll bandája szólógitárosának a barátnője. Én voltam az egyetlen lány, akit megtűrtek a kulisszák mögött, és míg a banda átvette a számsorrendet és felcicomázták magukat, én a világ legnagyobb és legmonumentálisabb rock and roll menedzserének, Peter Grantnek a széles ölében csücsültem. Rémes történeteket hallottam Mr. Grant nyolc napon túl gyógyuló kalandjairól, rettenthetetlen Góliát hírneve megelőzte a pocakját, de köztünk kivételesen jó viszony alakult ki, és gyakran lovagoltatott a térdén. Mindig a "helyén volt" ha "a fiúknak" szükségük volt rá, és semmi, még a családja sem volt számára ennél fontosabb. Peter és az egész banda "P"-nek szólított, én meg végtelen hálával fogadtam ezt a becézést. A közönség őrjöngött, én pedig Jimmy erősítőjén üldögélve szinte a zenekar tagjának éreztem magam. Azt láttam, amit ők, és azt éreztem, amit ők, szemtől szembe az őrjöngő fanatikusokkal. Az eszelős tekintetű lányok lentről méregettek, és próbálták kitalálni, hogy vajon melyikük a szeretőm. Rettenetesen büszke voltam. Négy hatalmas, csörgő, türkiz és ezüst karperec sorakozott végig a jobb karomon, melyeket a Zeppelin-tagok bíztak rám megőrzésre a koncert idejére. 1969-ben a türkizkő nagy divat volt, ezek meg a legsúlyosabb és legfeltűnőbb darabok voltak, amiket az amerikai indiánok valaha is készítettek Arizona államban. A vakító fényben Jimmyt néztem, és a szemem könnybe lábadt arra a gondolatra, hogy a koncert után én hámozhatom le róla csatakos sifoningét, és elmondhatom neki, milyen csodálatos volt a színpadoan, és aztán beülhetek vele a hosszú, fekete limuzin hátsó ülésére, hogy a szálloda felé vegyük utunkat.                                   ____________________________________________________Augusztus 29......Ha, itt vagyok New Yorkban, JP a színpadon van és állati pipa rám, amiért elfelejtettem elhozni az ingét. Sebaj, majd csak lecsillapodik. Két fontos dolgot szeretnék lejegyezni: Bonzo odaült hozzánk és azt mondta: "Mit látok? Csak nem egy boldog párt?" Mire Jimmy azt mondta: "De, de, de", mire Bonzo: "Ezt most kivételesen helyeslem, Jim, azt teszed, amit jónak látsz, ez most tényleg tetszik." Bonzo, JPJ és Percy fogadtak Peterrel, hogy Jimmy hazavisz Pangbourne-be, mire Jimmy azt mondta: "Sosem lehet tudni, P, sosem lehet tudni, hogy alakulnak a dolgok." ANNYIRA meleg van ebben az öltözőben, de most éppen Bonzo dobszólója megy....már majdnem vége, Percy bemutatja az együttest. 1o5oo ember őrjöngött Jimmyért. Istenem megvadulok tőle, egyszerűen nem tudok vele eleget kefélni. Ma azt mondta, hogy nem esne jól neki, ha más fiúkkal mászkálnék, míg ő távol van. Olyan klassz dolog limuzinokban furikázni, a legjobb kajákat enni, és hagyni, hogy mindenki kényeztessen. Senki se akarja elhinni, hogy Jimmy tényleg elhozott valakit valahová.                                                Augusztus 31......Jimmyvel egyedül álltunk a repülő előtt (ó édes romantika...).Magához ölelt, és azt mondta: "Szia, bébi..." Még sosem láttam ilyen érzelmesnek, a tekintete is valahogy más volt.Istenem, bárcsak le tudnám írni a legapróbb részleteket is, ahogy New York széles utcáin sétáltunk, és láttuk minden ablaküvegben a visszaverődő tükörképünket, ahogy bemutatott embereknek: "Pamela, L.A-ből való" vagy "Ez itt Mrs. Page." Ahogy különböző emberek odajöttek hozzá a The Pop Festivalban, és ajándékokat adtak csak azért, mert olyan valakihez tartozom, akit bálványoznak, a tegnap esti közös fürdésünk, mikor azt mondta: "Hallani sem akarok a korábbi ügyeidről, fogalmam sincs mért van ez, P, ilyen még sosem fordult velem elő." Richard Cole elintézte, hogy felmehessek a színpadra azzal a szöveggel, hogy:"Ez itt Mrs. Page, ugye nem tagadja meg tőle, hogy a férjét láthassa?" Az őr azt mondta: "Ide senki sem teheti be a lábát, lányok végképp nem jöhetnek fel ide", mire Richard azt mondta: "Az lehet, de Jimmy Page csak egy van." Jimmy erősítőjén üldögéltem, olyan közel volt, hogy akár megérinthettem volna. A 8o ezres tömeg ŐRJÖNGÖTT! Az est viszont elég szomorúan végződött, mert Bonzo annyira kábítózott, hogy Peternek kellett lecipelnie a színpadról, és gy nem tidtak ráadást adni. Jimmy annyira aggódott, hogy nem tudott aludni, egész éjjel csak forgolódott. Várom, hogy L.A.-be röpítsen a gép, Jimmy ruháit viselem, bársonyosan simulnak a bőrömhöz. Hacsak nem hallucináltam tegnap este, akkor elalvás előtt Jimmy hirtelen felült és azt mondta: "Ha elvennélek feleségül, P...", itt elhallgatott, aztán azzal folytatta, hogy "Nem érdekes, túl fáradt vagyok és olyasmiket beszélek, amiket nem kéne."                        ___________________________________________________Sparky kilépett a GTO-ból és New Yorkba ment Miss Lucyval, így aztán Frank levetette őket a lemezborítóról. Mikor végre lekászálódtam a fellegekről, borzasztóan hiányoltam, és elkezdtem mérlegelni a helyzetemet. Mikor fog ez az album megjelenni? Vajon Frank hajlandó lesz-e még egyáltalán foglalkozni vedle, most hogy a lányok közül ketten megpattantak? A többiekhez már nem sok közöm volt, mert narkomániában éltek.  Ingeket varrtam a hollywoodi roackeliteknek, színiiskolába jártam, szorgalmasan írtam a naplómat, minden este táncolni jártam a Whiskeybe, és eszeveszetten szerelmes voltam Jimmy Page-be, de közben állandóan rágtram magam, amiért nem csinálok valami értelmeset. "Mit műveltem mostanáig? Micsoda seggfej vagyok, mindjárt 3o leszek és semmit sem tudok felmutatni. Iszonyúan le vagyok maradva, tegnap este LSD-t szedtem be és össze-vissza őrjöngtem a lakásban. A fal mellett lapítva arra gondoltam, mekkora nulla vagyok. Hova lett a kreativitásom?"   A huszonegyedik születésnapomra egy új, izgalmas kapcsolatot szerettem volna, vagy pedig egy eljegyzési gyűrűt Jimmy Page-től. Ehelyett inkább rendeztem egy hatalmas születésnapi bulit, amire meghívtam a száz legjobb barátomat, akik viszont elhozták az ő száz legjobb barátjukat: "Mi Újság" Bob néhány láda pezsgővel járult hozzá az eseményhez, és az ajtóban fogadta a vendégeket, mint a házigazda egy fogadáson, s egy ősrégi frakkban pompázva hajlongott a legjobb cuccaikban bevonuló széplányok előtt. Autóstopjaim során egy csomó dilinyóssal ismerkedtem meg, akik mind ott sorakoztak a díványomon, mint különböző népviseletbe öltöztetett játékbabák. Elsőnek Dunco, a Bohóc érkezett, aki egy hihetetlenül alacsony IQ-val rendelkező félénk különc volt. Szorongva és reményteljesen üldögélt szakadt szerelésében, kehzében egy csomó léggömböt és egyéb zsúrkellékeket szorongatva, s már alig várta, hogy trükkjeit bemutathassa az ünneplő tömegknek. Dunco mellett, csokoládébarna melegítőben egy öreg, Ellis nevű fekete pasas ült, aki egy kicsit belém volt esve. Állandóan a wattsi ruhaüzletéből való poliészter göncökkel traktált, és most két hatalmas mosolygó arcú műanyag napraforgóval állitott be, hogy feldobja a bulit. Egy Ray nevű indián sráccal volta teljes az összkép, aki egy szép napon arra ébredt, hogy nem tud kiegyenesedni, s aki azaóta is ennek az okára szeretett volna rájönni. Azért kedvelt meg, mert én nem nevettem a baján, sőt, időnként el is kísértem az egyenes gerinchez vezeető utat kereső spirituális zarándoklataira. Rózsaszín kombinéruhámban és szatén papucsban kóvályogtam a nappaliban, arra várva, hogy hasson a meszkalin, amit beszedtem, közben füleltem, nem csöng-e a telefon, és figyeltem a beinduló cirkuszt. A jelenlévőknek legalább a felét nem ismertem, és két hírhedt New York-i rockcica, akik egy barátjuk barátjával jöttek, elcsórták az összes csodás szülinapi ajándékomat. Láttam, mikor Eric Burdon a csizmája sarkával rózsaszín cukormázat tapos bele a szőnyegbe, és a földön ülve, úgy nézett ki, mintha a nyúlós fuksziacukor egész Kínáig csúszott volna. Az egyik Spoody tooth szerenádot adott nekem bérelt zongorámon (újabb kísérlet a kreativitásra), és közben olyan erősen gondoltam Jimmyre, hogy majdnem elszalasztottam a hívását. Az éles csöngetés beleolvadt a fejemben keringő dallamba, és mikor végre felfogtam, hogy mi ez a zaj, egy csomó láb között átkúszva, lélekszakadva igyekeztem időben elérni a telefonhoz. Lágy angol akcentusa alig volt hallgató abban a hangzavarban, állandóan meg kellett kérnem, hogy ismételje meg, amit mondott, ami nem igazán lendített a beszélgetés spontaneitásán. Az sem tett túl jót, hogy az ágyam mellett lévő képe közben álalndóan kacsingatott, villogott és vigyorgott. Pont mikor valami nagyon romantikusat készült volna mondani (a meszkalin hatására olvasni is tudtam a gondolataiban), a bűbájos Caterine James, akit a kutya sem hívott, odajött hozzám azzal a helyes Pink Floyd-os sráccal és "Boldog születésnapot" kívánt. Abban az állapotban is könnyűszerrel meg tudtam állapítani, hogy nem őszintén mondja. A megmaradt GTO-tagok körbeállták és olyan csúnyán néztek rá, hogy elsomfordált, de azt az értékes, gyengéd pillanatot már nem lehetett visszahozni. Jimmy elköszönt, én meg alig vártam, hgoy vége legyen a bulinak.                                             _________________________________________________Szeptember 14......Borzalmas dolog 21 évesnek lenni. Állandóan kényszert érzek arra, hogy kirohanjak és csináljak valamit, mielőtt túl késő lenne. A lemezünk hamarosan megjelenik, ez most már biztos. Talán bánni fogom, hogy nem csináltam magamnak valamiféle "karriert". De legalább kreatív vagyok, amit sok ember nem mondhat el magáról. Mindenki odavan az ineimért, ezek legalább művészi alkotások, valami olyasmit csinálok, amivel másnak örömet okohzok, és MAGAMAT teszem bele, ami jobb mintha egy íróasztalnál üldögélnék, vagy valamilyen boltban dolgoznék...ugye???    __________________________________________________