Felültem egy gépre, mint egy szánalmas, megvert kiskutgya, kötéletes,fénylő mosolyomat a szájkifestő ecsettel pingáltam az arcomra, vadul kalapáló szyvemtől szinte megsüketültem, de nem volt mese, látnom kellett ezt az embert.  Jimmy nagy felhajtást csapott, mikor meglátott, úgy tett, mint aki oda van a boldogságtól, de az a "valami", amiről mindenki énekelni szokott, nem volt velünk a szobában. Szinte fájdalmasan mélyeket lélegeztem, abban a reményben, hogy újra beszippanthatom azt az édes illatot, amit annak idején a Szentimentál Hyatt House ropogós, fehér lepedői közt éreztem, ő meg csak titokzatosan somolygott és a tincseit babrálta. Saulalitóban csavarogtunk kéz a kézben, galériákban nézelődtünk, ahol ő vett egy csomó Escher rézkarcot, darabját ötszáz dollárért. Kitűnő volt az időzitése.Néhány hónappal később Escher meghalt, és mikor olvastam róla az újságban, a hír hírtelen visszaröpített abba az előkelő hippivilágba, ott álldogáltam a macskaköveken, és a rusztikus ablakon keresztül néztem Jimmy profilját, amint elmélyülten tanulmányozta az egymásba mászó gyíkokat, az egymást rajzoló kezeklet, és az egymásba forduló fekete-fehér kacsákat. A szeles vízparton sétáltunk az összetekercselt Escher képekkel, én meg próbáltam az arcából kiolvasni az odaadásnak valamiféle jelét. Vett nekem egy albumot, ami Sulamith Wülfing éteri képeit tartalmazta, s amit én szorosan magamhoz öleltem, miközben igyekeztem visszatartani a könnycsatornáimban felgyülemlő áradatot. Annyira szerettem, ő meg szép csendben távolodott tőlem. A miatta érzett bánat olyan őszinte, olyan végtelenül magányos érzés volt, hogy bizonyos lehettem abban, ez már a felnőttség jele.   Jimmy visszarepült Angliába anélkül, hogy felajánlotta volna amellette lévő ülést a gépen. Ehelyett azt mondta nekem a repülőtéren: "P., te olyan kedves lány vagy. Nem érdemellek meg, én egy szemét alak vagyok, te is tudod." Körülbelül olyan érzés volt, mintha a kezembe nyomtak volna egy kedvezményes állóhelyet a kiskunbürgozdi személyvonatra. Megányosan álldogálva a repülőtéren, megtudtam, milyen érzés lehet nyomoréknak lenni. Alig tudtam járni,, a falnak támaszkodva vonszoltam el magam a kijárathoz. Úgy esett, hogy a Rolling Stones aznap este éppen az Oakland Stadionban koncertezett, én meg úgydöntöttem, hogy legjobb lesz, ha a bánatommal elvegyülök a tömegben. Michele Overman barátnőm szintén San Franciscóban tartózkodott, s miután épp akkor küldte vissza Robert Plantet Maureen nevű feleségéhez, ő is egy kis kikapcsolódásra vágyott,így aztán elstoppoltunk az Oakland Stadionhoz, abban a reményben, hogy be tudunk lógni. A kapuknál őrködő hippik közül egy sem volt hajlandó elhinni, hogy ismerem Mick Jaggert, az egyik még a pofámba is röhögött, amitől csak még szilajabb lett az elhatározásom, hogy bejutok. A legtöbb együttes az Edewater Innben szállt meg, úgyhogy megint kiálltunk az útra, és nem sokkal később már a szálloda folyosóin bolyongtunk zeneszórta fülelve. Hallottuk, hogy az egyik shzobában egy gitárt hangolnak, és bátran bezörgettünk az ajtón. A gyönyörűséges Terry Reid, aki a Stones előműsorát szolgáltatta, ajtót nyitott és kedvesen beinvitált minket. Egy darabig hallgattunk, ahogy gyakorol, aztán , mintegy mellékesen, megkérdeztem, hogy a Stones is a szállóban lakik-e, mire édes falzett hangján azt felelte: "A folyosó végén vannak." Gyorsan elköszöntem, és mikor kinyitottam az ajtót, Mr.Jagger épp ot jött a folyosón.   ___________________________________________________November 1o....MJ kiszúrt és utánam jött: "Nicsak, ki van itt!' Ölelés, puszik, miegymás. Beültetett egy limuzinba, és máris repültem a koncert felé....hihetetlen! Összebújva üldögéltünk az öltözőben, én a nyakát masszíroztam. Egy kicsit paranoiás élmény volt, minthogy nem éreztem úgy, hogy beletartoznék ebbe az előkelő környezetbe, de aztán eszembe jutott az az idézet Mickgtől, ami kint van a falamon: "Ne foglalkozz azzal, hogy msok mit gondolnak rólad, mert a végén azt sem fogod gtudni, hogy te mit gondolsz." Fogta a kezemet, és a rosszalló tekintetek amikkel addig úgy éreztem a többiek bombáznak, szép lassan szertefoszlottak. Egy darabig próbáltak? mindnyájan ANNYIRA fantasztikus, kivégteles személyiségek. MJ varázslatos egyéniség, spirituálisan is egészen kivételes élmény. A koncert alatt a SZÍNPADON ültem, és a Stones nézőpontjából láthattam az ŐRJÖNGŐ közönséget. Mindenki együtt volt, úgy hullámhzottak a színpad előtt, mint a tenger, s több ezer szem tapadt MJ varázslatos lényére. Az a belőle áradó nagybeús Erő. Milyen fantasztikus érzés lehet, hogy az ujjad köré tudsz csavarni több ezernyi könyköt! Egy hosszú, pifros sál volt rajta, és térden állva csapkodta vele a földet "Midnight Rambler" alatt, és ez volt a legérzékibb jelenet, amit valaha láttam. Megkért, hogy utazzak vele vissza L.A.-be és maradja vele éjszakára, de megígértem Michele-nek, hogy anővérénél töltünk egy pár napot. Na mindegy, nemsokára úgyis visszajön L.A.-be, majd akkor megint találkozunk. Akarom MJ-t, miért is ne? Ami Jamest illeti.. IGENIS elfogadom az egészet úgy ahogy van, és jól fogom érezni magam. Ennyi az egész. Azt fogom csinálni, ami JÓLESIK, és ő is azt csinálja majd, ami jólesik. Ha érezném, hogy szeret, kivárnám azt a három hónapot, amíg visszajön. De így MINEK? Különben is olyan istenigazából, csak erre az ínycsiklandozó MJ-re vágyom.       _____________________________________________________________