Minthogy a GTO-nek végképp befellegzett, muszáj volt valami munkát keresnem, hogy önállóan lakhassak. Mindig is hittem abban, hogy egy szép napon világhíres leszek, és a piti melóim általában halálra untattak. Felkerestem Nudie-t, a híres brooklyni rodeószabót, aki munkát ajánlott a boltjában, ahol világklasszis cowboyszerkóit egy nagyon előkelő, válogatott vevőkörnek kínálgathattam. Odavoltam az örömtől, és legjobb vadnyugati szerelésemben álltam munkába. Jókora türkizköves övcsatokat adtam el Slim Pickensnek és hasonlóknak, mígnem szétpattant a buborék, és Nudie felesége, Bobbie kirúgott. A nagyfőnök elárasztott a legkülönbözőtt illetlen ajánlatokkal, és állandóan a sarkamban volt, mint egy nyomozó kutya. Azt mondta, megtervezhetem saját Nudie miniszoknyámat holddal, csillagokkal, zuhogó vízesésekkel, vagy szekérkerekekkel és tehénkoponyákkal díszítve, melyeket flitterekkel és foszforeszkáló cérnával hímeznének rá fáradságos munkával, rosszul fizetett mexikóiak. S ezért a nem megvetendő ajándékért mindössze röpke harminc percet kellett volna vele eltöltenem az öltözőfülkében, lovaglóülésben egy nyereg alakú széken. Yeah. Bobbie szomorúan közölte velem, hogy sajnos nem én vagyok a megfelelő ember erre az állásra. Ismét csak yeah. Zaftos kis tinimmel jártam ide-oda, és újra fellángolt bennem színészi ambícióm. Szétküldtem egy csomó fotót, és kaptam egy fantasztikus szerepet egy Massage Parlor (Masszázs szalon) című, első osztályú filmben, melyben a lenyűgöző Doddles Weaver játszott. Minden héten kitakarítottam egy színházat, melyben egy csomó iázó szamár lépett fel, amiért cserében ingyen járhattam színiiskolába. A "trupp" tagjai úgy kezeltek, mint valami szerencsétlen kis gyufaáruslányt, de időnként leereszkedtek hozzám néhány mézes-mázos szó erejéig, miközben tekintetüket a már portalanított szarufákra szegezték. Elmentem meghallgatásra Peter Fondához, aki rusztikus kis konyhájának reggelizősarkában kuporgott, de nem kaptam meg a szerepet. Végigolvastam az összes harmadosztályú színházi újság hírdetéseit, majd elmentem az Alexandia Hotelba meghallgatásra az A részeges című darabhoz, ahol megismerkedtem szerzőjével és rendezőjével William Jarvisszal. Felolvastam neki ezt az idétlen melodrámát legjobb tudásom szerint, miután is közölte, hogy nekem adja a főszerepet, de előbb néhány magánórát kéne vennem tőle. Baromi izgatott lettem, mikor azt mondta, hogy az első órát ott helyben megtarthatjuk. "Kezdjük az elején," mondta. "A hangja túlságosan magas fekvésű. Egy picit mélyebbre kéne venni."  Lefektetett gesztenyebarna bőrkanapéjára, és felszólított, hogy lazítsak és hunyjam le a szemem. Ekkor egy furcsa berregő zajt hallottam, és mikor szempilláimon keresztül kikukucskáltam, láttam, hogy egy kis vibrátort babrálgat, mellyel egyenesen felém tart. A kis berregőt testem különböző pontjaira helyezte, egyre lejjebb haladva, és azt mondta, hogy utánozzam a szerkenytű mély zümmögését. "Mikor lejjebb megyek, maga is vegye mélyebbre a hangját." Mikor a vibrátor éppen belezümmögött volna az ágyékomba, felugrottam, és közöltem, hogy várnak egy megbeszélésen, de megígértem, hogy másnap visszajövök a következő leckére. Hazafelé menet, különböző buszokon zötykölődve, azon gondolkoztam, vajon meddig vár majd Mr. Jarvis a berregőjét szorongatva, miközben izgalmában teljesen átitatja sós izzadsággal előkelő bőrkanapéját. Nem könnyű betörni a showbizniszbe. Miután Tonyval alaposan elnyűttük egymást az ágyban, áttértünk a veszekedésre. Nem volt se pénzünk, se járgányunk, se lakásunk, ahol együtt lehettünk volna. Mikor egyik este Beverly Hillsből hazafelé stoppoltam és az ajtónak támaszkodva kucorogtam az ülésen, valami undorító alak megkérdezte, nem akarnék-e egy kis LSD-t beszedni. Köszönettel elhárítottam, mire azt mondta: "Majd én megutaztatlak, bébi!" és azzal, mint aki meg akar ölni, kitépett egy csomót a hajamból. Nyílván kizárólag a borzalmas módon meggyilkolt szőke stopposok tudták izgalomba hozni azt a csökött agyát. AKKORÁT üvöltöttem, hogy az emberek azonnal kirohantak lakásaikból. Ez az őrült meg belökött a csatornába, s a fejemen egy ezüstdolláros nagyságú kopasz folt maradt. Nem stoppoltam többeet Tonyékhoz menet, már nem találkoztunk olyan sűrűn, viszont elég sokat veszekedtünk telefonon keresztül, amivel megőrjítettük egymást. Ha nem vettem gfel a telefont az első csörrenésre, rögtön arra gondolt, hogy biztosan nélküle mulatok valahol, pedig ilyenkor általában éppen hozzájuk igyekeztem kerek kilencvenhárom poercet elpocsékolva különböző tömegközlekedési eszközökön azért, hogy összefonódhassunk a mamája medencés házikójában. Már egy héttel ezelőtt éreztem, hogy a szíve kezd kihűlni, hogy bejelentette volna, miszerint ő még túl fiatal az állandó kapcsolathoz. Ő tizenkilenc éves volt, én meg huszonkettő és fél. Jó sokat bőgtem, és eldöntöttek a szokásos gyászos érzelmek, de én már Tony leköszönése előtt, régóta tudtam, hogy szerelmünk nem fog sokáig tartani. Túlzó, hiábavaló, híres búcsúszavak.                                                        A 2oo Motel óta elég gyakran találkoztam Gail Zappával, aki mindig képes volt biztató megvilágításba helyezni az életet. Cinikus, okos és éleslátású volt, s egyik napról a másikra élt hipnotikus erejű férjével és aranyos kisbabáival, anélkül, hogy túl sokat elmélkedett volna a dolgok értelmén. Azt mondta, nogy én túlzásba viszem a szorongást és a filozofálást, és mi értelme van annak? Neki szüksége volt egy nevelőnőre, nekem meg szükségem volt egy állásra, gy aztán beköltöztem hozzájuk, és beletanultam a pelenkázásba s a reggel 8 órai rizspehely szervírozásába. Zappáék vettek egy házat a Laurel Canyon mélyén, amihelz egy jókora medence meg egy aranyos kis vendégházikó  tartozott, amit kicsinosítottam és a sajátomként kezeltem. Gail általában későig fentmaradt Mr. Zappával, ő presszókávét iszogatott, míg Frank az alagsorban hajnalig dolgozott, és mikor a nap beszűrődött Miki-egeres függönyömön keresztül, megszólalt a csengőm és a kis Moon belecsipogta a házitelefonba, hogy "Pamela, légyszi gyere, csináld meg a reggelyinket". Néha Gail hagyta, hogy tovább aludjak, ha netán különösen vad éjszakám volt, és csak úgy tíz óra körül csengetett fel: "Hasadra süt a nap!" Azelőtt nem voltam túl sokat gyerekek társaságában, és minthogy egyke voltam, kicsit idegesítettek is, de Moon és Dweezil ideális alanyoknak bizonyultak arra, hogy bevezessenek a kisemberek világába.Mikor elkezdtem rájuk vigyázni, moon négy éves volt, Dwee pedig kettő, és az irántuk érzett szeretetem semmi máshoz nem volt hasonlítható. Ezektől a kis porontyoktól nem akartam az égvilágon semmit, ami üdítő érzés volt. Azért voltam velük, mert muszáj volt, de elég hamar rájöttem, hogy azért is, mert szívesen teszem. Gail rendkívül engedékeny volt velük, amitől mindenféle váratlan, kreatív dolgok buggyantak ki belőlük. Moonnak fantasztikus művészi érzéke volt, telerajzolta a naplóimat táncoló balerinákkal és királylányokkal. Tündérszárnyakkal felszerelkezve mászkált a házban, és varázspálcájával hadonászva, királyokká és királynőkké változtatta a közembereket. Dweezil harcias, követelőző kisbaba volt, aki pontosan tudta, hogy mit akar, és azt ki is verte az emberből. Gyönyörű kis vasgyúró volt, szőke, kócos tincsei a vállára omlottak, és meleg, édes English Breakfast teával teli cumisüvegét úgy vonszolta maga után, mint egy bunkósbotot. Mondtam is Gailnek, hogy már alig várom, hogy pubertáskorba érjen - elképesztően szexis egy baba volt. Úgy úsztak, mint a kis teknősbékák, sokshzor elnéztem, amint lubickolnak a vízbe, miközben én kreolbarnára süttettem magam a napon. Miután a Mothers visszajött egy újabb turnéról, Hovard Kaylan gyakori vendég lett Zappáéknál, és elég nyilvánvalóan odavolt értem. A házassága szétesőfélben volt, és hozzám fordult vigaszért. Nem igazán volt az esetem, ráadásul jeggyűrűt hordott, de azért kézenfogva mászkáltunk, és előadtunk némi romantikus, kemény pettingelést a medence melletti kis kéjlakomban. A végén persze megadtam magam kedves, elbűbölő modorának és esetlen bájának.