Zappáék hazajöttek, én meg hamarosan rájöttem, hogy a szabadságom mindennél fontosabb. MUSZÁJ volt Donnie-val lennem, így aztán kéthetes hatállyal mondtam fel a világ legjobb főnökének, Gail Z.-nak, hogy legyen elég ideje új dadát keresni. Gail nagyon megértőnek mutatkozott mikor bevallottam, hogy legszívesebben minden másodpercemet Mr. Johnsonnal tölteném. Még túl korai volt ahhoz, hogy hozzá költözzek, így aztán, mikor nem töltöttük együtt az éjszakát, valamelyik barátnőm kéglijén csöveztem, míg kapcsolatunk elkezdett végleges formát ölteni.                                                      Donnie depressziós vot. Munkára lett volna szüksége. Úgy éreztem, hogy rajtam tölti ki az ingerültségét. Sírtam. Tördeltem a kezemet és sóhajtoztam. Impotensnek éreztem magam. Foglyul ejtett egy szerelem, ami minden időmet és energiámat lekötötte, és magamba fojtottam minden esetleges alkotóvágyamat, hogy helyette Donnie tökéletes formájú királyi seggét csókolgathassam. Élveztem. A színészi munka hiánya ellenére, állandóan a világ és önmagunk jobbításáról beszéltünk, és arról, hogy ezt hogyan lehetne megvalósítani. Chucktól elloptak háromezer dollárt, és minden jel arra mutatott, hogy a tettes egy kis szőke csavargó volt, akit Chuck "Szuperszónikus"-nak hívott. A Varázsló ajtaja kozmikus megfontolásból mindenki előtt tárva volt, és a legfurcsább, legelesettebb alakok adták egymásnak harmadik szemmel kidekorált ajtajának kilincsét. Szuperszónikus egy bubifrizurás, zavaros tinédzser volt Seattle-ből, aki még a többieknél is nincstelenebb volt. Rábukkant a dohányra, elrohant vele a gonosz éjszakába és vett rajta egy kis zöld Triumphot. Ezt onnan tudjuk, hogy másnap, a bűntudattól kínozva, beállított vele, és átadta Chuknak a maradék kétezer dollárt, valamint a kocsikulcsokat. Chuck éppen adakozó kedvében volt, ráadásul tartozott is Donnie-nak némi dohánnyal, így aztán továbbadta neki a kulcsokat. Miénk volt a világ! Közölte Szuperszónikussal, hogy büntetésből nekünk kell dolgoznia, és bármit meg kell tennie, amit kérünk tőle. Egyszeriben személyzetünk is lett! Először is azt kértük Szuperszónikustól, hogy vigyen el minket a kocsival moziba, és nézze meg velünk a Zachariát és a 2oo Motelst, amiket egymás után játszottak ugyanabban a moziban. Donnie-val úgy gondoltuk, hogy ez valami égi eredetű egybeesés lehet. Szuperszónikus elaludt a vetítés alatt.                                   Folytattam a színészkedést, és sikertelenül próbálkoztam különböző ügynököknél és színházi emereknél. Donnei William Morris ügynökségéhez tartozott, és állandóan meghallgatásokra járt. Minden egyes elszalasztott szerep után még idegesebb lett, de szótlanul türte a megpróbáltatásokat, kapcsolgatta a tévécsatornákat és bekebelezte karfiol-ananász kreációmat anélkül, hogy egy jó szót szólt volna róla. Igyekeztem apróságokkal felvidítani, dicsértem ezért vagy azért, és néha megmasszíroztam a hátát, hogy enyhítsek színészszorongásain. Elment meghallgatásra egy különösen gyenge Patty Duke tévéfilmhez, de helyette valami névtelen nyikhaj kapta meg a szerepet, úgyhogy csak lábujjhegyen mertem közlekedni a félhomályos lakásban, és reméltem, hogy talán beállít valamelyik duhaj haverja és feldob mindet némi fűvel. Ilyenkor gyorsan el kellett távolítanom Szuperszónikust Donnie közeléből, úgyhogy elküldtem valami mondvacsinált ürüggyel, amig elvonult a vihar, és ismét felragyogott a ház urának szívdöglesztő mosolya.        Donnie-nak egy vasa sem volt, és noha megint elkedztem ingeket gyártani, labdába se tudtam rúgni, ha a hollywoodi lakbér kifizetéséről volt szó. Kezdett kicsúszni alólunk ez a jókora legénytanya, és minél hamarabb találnunk kellett valamit helyette. A Hughes piacbál bogarásztam a hirdetéseket, mikor egyszer csak az egyik, mintha kifejezetten ekem szólt volna. A Franklin Avenue-n kiadó volt egy ház, és a hirdetést feladó személyt úgy hívták, hogy "Piros Felhő nagyfőnök". Felhívtam, és ahogy meghallotta a hangomat, közölte, hogy: "Te vagy az igazi. Minden más jelentkezőt el fogok zavarni." Azt mondta, hogy azonnal szeretne velünk találkozni, ez felkeltette Donnie érdeklődését, úgyhogy átmentünk a Nagyfőnök kérójára egy csésze herbateára.                                                            Mi tagadás, elég indiános volt a külseje, két hosszú, fekete hajfonat, valamint tollas fejdísze volt, és gyöngyökkel kivarrt mellényt viselt. Miután bemutatott minket nyolcvanhat éves, szótlan, parókás édesanyjának (aki hollófekete színű parókáján még egy Minnehaha-féle fejpántot is hordott), elmesélte nekünk élete történetét, a legkülönbözőbb csiricsáré indián csecsebecsék között törökülésben üldögélve, mintha valami rezervátumban volna. Mint közepes üzletember röpült ki egy szélvédőn, miután is öntudatos indián lett belőle. Sajnos, az ízlését útközben valahol elveszíthette. A háza tele volt indián giccsekkel, a falain elszánt, vicsorgó nyílvesszőkegt és íjat szorongató harcosokról készült festmények lógtak, melyeket feltehetőleg Tijuanában készítettek fekete bársonyra, kis műanyag, rotos bőrruhába öltöztetett indián babák sorakoztak a polcokon, és két egyforma wigwam alakú, vörös égőkkel felszerelt lámpa díszítette a helyiséget. Nyílvánvalóan sok fáradságába került, míg rábukkant ezekre az eredeti darabokra. Gyengéden babusgatta nyílhegygyűjteményét, és megmutatta azokat, melyeket személyesen ő faragott előző életeiben. Donnie vadul forgatta a szemét és próbálta visszafojtani a röhögését, aztán én azt ajánlottam, hogy nézzük meg a kiadó házat. Végigvonultunk a Franklinen - egy szőke, göndörhajú, vihorászó nőpalánta leopárdbőr tűsarkú cipőben egy hihetetlenül jóképű, félresikerült bársonyingbe öltözött alak karján, aki egy hatalmas, mackószerű, bőrszerkós, festett copfos jelenséggel igyekezett lépést tartani. Szép kis társaság. A házbér túl drága volt nekünk, ezért egy darabig bérlőtársakat kerestünk, de nem találtunk senkit. Mikor utoljára láttuk a Nagyfőnököt nagyon boldogtalan volt, amiért nem teljesedett be a látomása.                                            Hosszas küszködés után, ami azonban lankadatlan elszántsággal (no meg tizenhat tonnányi tehetséggel!) párosult, Donnie kapott egy filmfőszerepet. Stanley szerepét adták a The Harrad Ewperiment-ben, egy ízléstelen, hatásvadász filmben, melyet egy koedukált főiskolai diákszállásról szóló bestseller regény alapján készítettek. A további főszereplők James Whitmore és Tippi Hedren voltak, az előbbi egy zordon külsejű, ám jóindulatú, pipázó iskolaigazgatót játszott, utóbbi pedig ennek megértő, bájos feleségét alakította. Donnie-n kívűl, a többi diák eléggé ismeretlen volt. (Legtöbbjük az is maradt.) Donnie kapott némi előleget, így aztán komolyan elkezdhettük keresni saját kis szerelmi fészkünket.                                                         Míg Donnie a reflektorfények kereszttüzében izzadt egy hatalmas pasadenai palotában szemérmes, őzikeszemű partnernőjét csábítgatva, én vigigjártam Hollywoodot egy olcsó kis fészek reményében. Legnagyobb örömömre és megkönnyebbülésemre, találtam egy kellemes, régi, bútorozott, egy hálószobás lakást a Las Palmason, fél saroknyira a Sunset Boulevard-tól, és már másnap reggel beköltöztünk. A papám kölcsönadta a '62-es Cadillac limuzinját, hogy azzal szállítsuk át teletömködött dobozainkat, aztán Donnie elrohant dolgozni, én meg ottmaradtam a cuccokkal. Bőgtem az örömtől. Életemben most költöztem először valahová egy férfival, méghozzá micsoda férfival!                                                                          Mire Donnie aznap este hazajött a forgatásról, a disznóólból egy oázist varázsoltam, és miután megcsodálta kezem munkáját, új szimpla ágyunkra penderített és egymásnak estünk. Folyamatos, orgazmusos mámorban úsztam. Csupán elképdesztő dührohamai aggasztottak, melyek úgy jöttek, mint derült égből a villámcsapás, fenyegető felhőket varázsolva a fejünk fölé. A fal mellett lapulva, reszketve próbáltam jó dolgokra gondolni míg elvonult a vihar, de el tudtam viselni a veszekedéseket, minthogy utána mindig dugtunk és kibékültünk.                                   Borzasztóan szerettem volna megkapni egy szerepet a The Harrad Experiment-ben, ezért Donnie korrepetált a hétvégeken, aztán elmentem meghallgatásra egy Jeannie nevű idősebb lánynak a szerepére, akit Stanley megkettyint egy autó hátsó ülésén, útban a Harrad felé. Úgy éreztem, nagyon is alkalmas vagyok a szerepre, de nem kaptam meg, mert nem néztem ki elég idősnek. Nem tudtam, hogy ennek most örüljek-e, vagy inkább sírjak.                                                                   Mindennap hajnalhasadáskor keltem, reggelit készítettem, megmostam Donnie haját és átvettem vele a szövegeit. Miután elment, gondolatban vele voltam, miközben rendet raktam a kis kéróban, és megerveztem várva várt közös vacsoráinkat. A kreativitásom az ő imádatában merült ki, és kezdtem úgy érezni magam mint egy fűszál az élet kertjében. Donnie igazán nem egy konyhatündérre vágyott, de ha már ezt kapta, akkor tökéletes szerepjátszást igényelt. Szép sorban kiraktam a vitaminjait a polcra, elkészítettem a habfürdőjét és megmostam a hátát. Néha mindez nem volt elég, néha meg túl sok volt. A boldog középút valahogy mindig elkerült.

Címkék: led zeppelin, pamela