A naplómból egy Marlon Brandónak írott folyamatos levél lett. Pár napos időközökben elküldtem neki egy kötegnyit belőle. Mikor Chris Hillman befutott a városba, meghívott a Boulderbe, de valahol a háttérben kellett volna meghúznom magam, míg ő a feleségével veszekszik és egy helyi szállodaszobában keres vigaszt nálam. Na nem. Odáig legalább már eljutottam, hogy ne elégedjek meg a felmelegített maradék szerepével.....még akkor sem, ha álmaim féfija kezében lett volna a kés meg a villa.        Mikor a jó öreg Led Zep ismét a városban járt és én megint Jimmy karjai közt találtam magam, rájöttem, hogy mennyire ki vagyok éhezve egy kis figyelmességre és szeretetre. Az első éjszaka csodálatos volt, annak ellenére, hogy rászokott egy csomó káros anyagra, és a második estén otthagyott a Whiskey előtt, mint egy kifacsart elhervadt kurtizánt, és lelépett egy tizenhárom éves kis nimfával, akinek Lori Lightting (Villám Lori) volt a neve. Bánatomban egész este a bandával piáltam, és mindannyian egyetértettek abban, hogy nem érdemlem meg ezt a bánásmódot. Na mindegy.                                               A rock and rollos csajok egyre fiatalabbak lettek, nekem meg soha nem ment a rivalizálás. Utáltak, amiért megelőztem őket, és rémes jelzőkkel illettek Rodney Bingenheimer English Discójában, melyek közül az "öreg" volt a legnépszerűbb. Hagytam, hogy kicikizzenek, közölték, hogy már túl vagyok a csúcson, én meg a tükörben tanulmányoztam huszonöt éves arcomat a vénség korai jeleit keresve. E kis cafkák közül Sable Starr volt a legrémesebb. Azt gondolta, ő találta fel a mellbimbókat és a szeméremszőrzetet. Egy Elton John bulin, amit az Universal stúdióknál tarottak, rámüvöltött, hogy: "Add fel, te vén szipirtyó!" Beintettem neki ott helyben, a legújabb zongorista csodagyerek orra előtt. Nem volt jellemző rám ez a viselkedés, de úgy gondoltam, hogy ezek a hátulgombolós kis törtetők sokat köszönhetnek a GTO-nak, és elvártam volna, hogy egy kis tisztelettel, vagy legalább elismeréssel adózzanak a Stripet bejárató úttörő munkámnak. Mondanom sem kell, hogy szartak a fejemre.                                                                       Robert Plant adott egy interjút a Rolling Stone-nak, amiben helyretette ezeket a kis fiókákat: "Nagy kár, hogy ezek a fiatal tyúkok ennyire sietnek elherdálni az életüket - hogy ilyen elszántan hajtanak arra, hogy felvegyék a versenyt a régi szép időkkel, a GTO-kkal való jó kapcsolatainkkal... ők legalább annyi őrülettel tudtak szolgálni nekünk, mint mi nekik."                    Visszaköltöztem Zappáépkhoz, és régi, barátságos kis kuckómért cserébe megint elláttam Moont és Dweezilt. Gail mindig is jót tett az önérzetemnek, és vele röhögni is tudtam azon is, hogy "öreg"-nek titulált egy csomó jöttment kis mitugrálsz.             Elkezdtünk egy gyerekkönyvet írni, melyre a kis magzatai ihlettek minket, és eljártam egy csomó Ruben és Jets próbára. Ruben egy döglesztő mexikói amerikai volt bársonyos, olívaszínű bőrrel és szénfekete szemekkel. A Jets volt a kísérőzenekara, és Mr. Zappa most készült kiadni első lemezüket. Néhány nap után Ruben és én egy négy dolláros szállodaszobában találtuk magunkat L.A. belvárosában, egy nyikorgó, csikorgó, rozzant ágyon, amelyen egy tányérból ettük a mexikói tojásrántottát, és mangóízű csókokat váltottunk.                                            Előhalásztam az "Angel Baby"-t a láda fenekéről, és elénekeltem a Whiskeyben egy szál fekete csöcsemelőben, harisnyakötőben és hátulvarrott fekete harisnyában. Maga voltam a megtestesült szexepil, ahogy csábosan pillogtam a testhezálló fekete gatyájában feszítő Rubenre.... "Oooh-hooo, I love you, Oooh-hooo I do..."                                                                   Mikor néhány hét múlva véget ért a kapcsolatunk, életemben először voltam képes úgy istenhozzádot mondani, hogy egyetlen könnyet sem ejtettem. Még csak meg sem próbáltam, a rend kedvéért, kipréselni magamból egy párat. Az egész nagyon higgadtan és barátságosan zajlott le. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy hátha kezdek felnőni. Isten ments.                   Felvettem ugyanazt a melltartót és harisnyakötőt, ellejtettem a Troubadorba, ahol Waylon Jennings úgy döntött, hogy megmutatja ennek a "hosszúhajú bandának", hogy mitől döglik a légy. Sokkal szakadtabb, dögösebb és rámenősebb volt, mint mikor utoljára találkoztunk. Morgott, hunyorgott, és vakargatta az ágyéka táját, miközben az enyémet mustrálgatta.                Tettestársam, Michele Myer, a Troubador mellett lévő Conroy virágüzletben dolgozott, és ellátott több tucatnyi sárga rózsával, melyeket szabályos időközönként a színpadra hajigáltam, miközben csábosan vonaglottam és riszáltam magam egy újabb szédületes forduló reményében. A szünetben találkoztam az egyik bálványommal, Patti Boyddal a vécében. Szinte lebénultam az áhítattól, de tovább púderoztam az orromat, és arra gondoltam, hogy vajon Beatle férje az épületben tartózkodik-e. Azt mondta: "George meg én úgy gondoljuk, hogy te vagy ennek a shownak a sztárja! Csak így tovább!" Ezzel nemcsak hogy válaszolt kimondatlan pihegő kérdésemre, de feldobta vele az estémet. Sőt, az egész hónapomat. Halleluja, ismét egy levegőt szívtam George Harrisonnal! A füstös félhomályban hunyorogva kerestem drága alakját, de nyilván fönt lehetett az erkélyen.                                                                         A koncert után, Waylon bemutatott a barátjának, Willie Nelsonnak,valamint Bob Dylannek a maga hús-vér valóságában. Willei nagyon kedves volt, miközben nagy szemeket meresztett a szerkómra, de Bob egy ernyedt, izzadt, életunt jattolással ábrándított ki, amitől azt gondoltam: "Erre vártam tíz évig?" Úgy berúgtam, mint az albán szamár, amit később súlyosan megbántam. Gőzölögve a kielégítetlen vágytól, hazamentem, de hálistennek Waylon fél négykor felhívott és küldött értem egy taxit. Meghagyta, hogy a harisnyakötő legyen rajtam, én meg szót fogadtam. Egy fél órája tartózkodhattam ott, mikor észrevettem az éjjeliszekrényén tornyosuló gyorsítókat, amikből hihetetlen mennyiséget beszedhetett, mert egyszerűen nem tudott velem betelni. Miközben ott gyürkőztünk izzadságban úszva, azt mondta: "Vigyázz magadra, mert beledöngöllek a falba." Ki is néztem volna belőle. Mielőtt végérvényesen leengedett mint egy defektes gumi, még elénekelte nekem legújabb kedvenc dalát: "Amanda, életem értelme, megérdemelted volna, hogy egy úriember felesége legyél...", aztán homlokon csókolt. Mikor már horkolva húzta a lóbőrt, írtam neki egy kis cetlit, és lábujjhegyen kiosontam a szobából. Már félig leértem a lépcsőn, mikor rájöttem, hogy a szobájában hagytam kedvenc dzsekimet. Úristen. Fel kellett ébresztenem miatta, mire tett egy újabb heves kísérletet, hogy beledöngöljön a falba. Egy merő roncs voltam, mire hazaértem és a nap már perzselőn sütötte hátul varrott harisnyába bújtatott lábamat, de ezzel az esettel legalább egyszer s mindenkorra letudtam életem egyetlen kóbor numeráját. Nagy megkönnyebbülés volt.