Elhelyeztem a fényképeimet a Színiakadémia katalógusában, számlálatlanul küldtem az életrajzokat a legkülönbözőbb ügynökségekre, és körbehordoztam magam Hollywoodban mint egy véres kardot, míg végre sikerült kimozdítani a karrieremet a holtpontról! Kaptam egy szerepet Richard Roundtree óriási kasszasikerében, a Slaughter's Big Rip-off-ban.                        Színészi karrierem végre kibontakozóban volt! A betanult négy sorommal hajnali hatkor jelentkeztem a helyszínen, ahol sorba állítottak három másik lánnyal. Azt mondták, hogy vetkőzzünk le derékig, aztán a bűbájos rendező, akinek szinte a köldökét verdeste számtalan aranylánca, kikapta a négy soros szövegemet tartalmazó papírt a kezemből és egy nyuszifogú, lógó mellű lány kezébe nyomta. Az övéhez képest az én szerény kis cickóim elbújhattak, úgyhogy engem hátra raktak legelni a medence parjára, és meghagyták, hogy lógassam bele a lábamat a vízbe, hogy szépen fodrozódjon.                                                  Na, akkor kellett volna felhagynom a showbiznisszel, de nem volt annyi eszem. Szükségem volt még egy kis megaláztatásra, úgyhogy elmentem meghallgatásra egy zseniális Autóscsáringer című filmhez. Egy omladozó kastélyban kellett megjelennem Los Ferizben, és három percnyi felolvasás után le kellett vetkőznöm és fel-alá kellett mászkálnom egy mezőn magas sarkú cipőben, szépségkirálynős pózokba vágva magamat, miközben valami undorító alak az egészet filmre vette. Ő ezt kamerapróbának hívta. Miközben összeszedtem a ruháimat a bozótból és a seggemen rovarcsípéseket vakargatva igyekeztem méltóságteljes pofát vágni, egy teljesen méltatlan helyzetben, valami producer alsegéd odajött és közölte, hogy megkaptam a szerepet. Feltehetőleg falrengető lehetett az alakításom. Egy huncut, szégyentelen tüzelő felszolgálónőt játszottam egy autós bisztróban, aki kitömött és aládúcolt kebleivel szédítette a férfi vendégeket, valamint szupermini neonsárga kis seggbosszantójával. A World Theaterben játszották a Hollywood Bouleverd-on a Vine-tól keletre, három másik, hasonlóan lealacsonyító borzadállyal együtt. A plakáton egy furgonnak dőlve a magasba tartok egy tálcát, és mőmelleimet büszkén dugom a sofőr vágyakozó képébe. Talán még fellelhető egy elszíneződött, szakadt Autóscsáringer plakát valamelyik hollywoodi szuvenírboltban a Las Palmason vagy a Cherokee után. Csapj le rá, a huszonkettedik század fordulóján talán ad érte valamit egy gyűjtő.                                                                           Éppen inget készítettem egy lemezproducernek, mikor a telefon csörgése kibillentett az elmélyült gomblyukvarrásból. Michele Myer hívott azzal a hírrel, hogy Gram Parsont holtan találták Joshua Treeben. Valami tompa puffanást éreztem a bensőmben és bömbölni kezdtem. Eszembe jutott egy dal az első szólólemezéről s egész nap nem tudtAM KIVERNI A FEJEMBŐL: "A sötétség órájában... A szükség órájában... Ó, Uram, add hogy tisztán lássak...Ó Uram add hogy sebesen szálljak." Minden erőmmel azért imádkoztam, hogy teljesüljön a kívánsága. Noha egy csengő hangú, Emmylou Harris nevű lánnyal énekelt az utóbbi időben, Gram idő előtt elhízott és esetlen lett, mint egy felpuffadt öregember. Még nem volt egészen huszonhét éves, mikor kábítószer-túladagolás következtében elszenderedett kedvenc tartózkodási helyén, a sivatagi Joshua Tree fogadóban. Gram mindig is könnyen sírt, olyan kurva érzékeny volt, alig bírta elviselni saját magát. Sose felejtem el, ahogy zokogásba tört ki, mikor feltette a George Jones-lemezt apró lemezjátszójára a völgyben lévő hálószobájában, s miközben égszínkék bőrdzsekijébe burkolózva ringatta magát a ritmusra, azt mondta: "Öregem, figyeld ezt a fájdalmat." Mindig kihallottam Gram fájdalmát az énekéből, úgy hasított belém, mint egy borotva, és olyasmiket bolygatott meg bennem, amikről azt sem tudtam, hogy bennem vannak. Mikor utoljára láttam botladozni a Troubador halljában, egy flitteres köpeny volt rajta, és gyönyörű kezei úgy csüngtek az oldalán, mint kókadt, elfelejtett virágszálak. Úgy nézett ki, mint egy szakadt, elfuserált Keith Richards utánzat, de mikor meglátott, megvillangtotta szomorú mosolyát, és széles mozdulattal, ügyetlenül magához ölelt.       Halála után, Gram néhány napig híresebb volt, mint bármikor életében. A menedzsere, Phil Kauffmann, szerette volna tiszteletben tartani Gram kívánságát, hogy elhamvasszák, noha Floridában élő családja azt akarta, hogy küldjék haza földi maradványait a temetésre. Így aztán, Phil meg egy barátja leemelték Gram holttestét a Floridába menő vonatról, kivitték a sivatagba, és meggyújtották. Az újságokban rituális áldozatként emlegették, és szegény Philt hullarablással, meg sírrablással vádolták, majd letartóztatták. Csak azt volt szánalmas az egészben, hogy a koporsó épp hogy csak megperzselődött egy kicsit, s végül mégis elküldték a családnak. Phil rendezett a saját hasznára egy ízléstelen jótékonysági koncertet, amit ő "halotti tornak" hívott, és fejenként tíz dollárt kért azért, hogy meghallgassuk Bobby "Boris" Pickettet, aki elénekelte a "The Monster Mash" című számot egy csomó papírmaséból készült sírkő és gaz között. Gram Parsons-trikókat és Gram feliratos pilseni sörösüvegeket árult. Én mindenből vettem, és még ma is használom a sörösüvegeket, mint gyertyatartót, jóllehet azt gondoltam, hogy ez a sivár rendezvény méltatlan fináléja a világ legmellőzöttebb country zsenije életének.