_____________________________________________________ November 3. ...Kedves Marlon,végre eljutottam Joshua Treebe, hogy segítsek régi haveromnak, GP-nek. Oly erős bennem a vágy, hogy kapcsolatot teremtsek az én drága Gramemmel, olyan közel érzem magam hozzá! Itt töltöm az éjszakát abban a szobában, melyben elment, nézem azokat a dolgokat, amiket utoljára látott, és remélem, tudja, hogy itt vagyok és imádom. A lámpán itt egy kerámia lófej van, aminek borzasztó kedves a pofája.                                                                               _____________________________________________________ Miközben a kedves lófejet tanulmányoztam, elaludtam és James Deannel álmodtam. Egy ötvenes évekbeli vurlitzeres lebujban voltam egy csomó korabeli tinédzserrel. Csak James Dean és én látszottunk színesben. Egy átható pillantást küldött felém, mire én lecsúsztam az ülésemről az asztal alá, átmásztam a bokazoknik és motoros bakancsok erdején, és bepréselődtem mellé. Azt mondta: "Segíts rajtam." Valószínűleg megérezhette a pozitív vibrációkat, melyekkel az étert bombáztam és lecsapott rájuk.                                                                              Egyedül néztem meg Az utolsó tangó Párizsban-t. Jobb volt, mint a legcsatakosabb álmom, s miközben Marlon kibontotta a vajat, én az ágyékomat masszírozgattam. Őrülten vágytam arra, hogy bárcsak az én bugyimban olvadna szét, és az én combjaim alá csöpögne, miközben ő épp csak annyira húzná le műszálas nadrágját, hogy megmarkolhassam azt a gusztusos seggét. Őszülő, gyér haja és kezdődő szexis pocakja teljesen begerjesztett, és remegő térdekkel kúsztam haza, hogy felhívjam, és elmondjam neki mit érzek. Ömlött belőlem a szó az üzenetrögzítőjére, részletesen elmagyaráztam neki miket tehetne velem, mikor egyszer csak megszólalt az a hang: "Pamela....?" Annyira megdöbbentem, hogy egyetlen hang se jött ki a torkomon, aztán Marlon Brando imigyen szólt: "Pamela, ne tedd le." Nyilván tudta, hogy ezt fogom tenni, és igaza is volt. Meredten bámultam a telefonkészüléket és levegő után kapkodtam. Miután egy pár percig kiszellőztettem az agyamat, jó nagyot húztam az erős, kávéízű önbizalomgerjesztőből és újra tárcsáztam a számát. Azonnal felvette, mire én belevetettem magam egy nevetséges, ám annál forróbb szerelmi vallomásba, majd alkoholgőzös okfejtésbe kezdtem arról, hogy miért is kellene a mi nemlétező kapcsolatunkat beteljesíteni. Egy csomó alkudozás után, közölte, hogy magamban keressem a válaszokat. Azt mondta, hogy minden választ megtalálok magamban, s hogy ne másutt keressem őket. Nyilvánvalóan megvolt benne az érdeklődés a meztelen fotókon szereplő lány iránt, ám az öntudatossága sajnos,felülkerekedett. Pedig néhány röpke pillanatig még habozott is. AAAAGGGHHH!!! Ahelyett, hogy elővette volna a vajat a frigóból, jelentőségteljes anekdotákat mesélt az életéből, amikor valahol másutt kereste azokat az istenverte válaszokat, amiket aztán végül önmagában talált meg!!! Azt mondta, lelkileg jobbat tenne nekem, ha nem találkoznánk. Addigi elszánságom ezzel el is illant, és mielőtt elbúcsúzott volna, még azt mondta: "Ne felejtsd el, nézz önmagadba!"                                                                   Nem tudtam, hogy most falhoz csapjam-e a telefont, vagy inkább kezdjem el olvasni a Bhagavad Gitát. Két órán keresztül egyfolytában sírtam, s aztán tizenkét órát aludtam.                  Chuck írt ekem egy filmforgatókönyvet. Magamat kellett volna alakítanom, azaz egy aranyos, kedves sleppcicát, aki kezdett aranyos, kedves, öregedő sleppcicává válni, s megpróbál szerelembe esni. Kábítószeres ügyletek, egy angol rocksztár és személyiségproblémák köpnek bele a levesbe. Közben pedig tényleg nagyon ki voltam éhezve egy kis románcra.                  Egy új popegyüttes bukkant föl Kim Fowley vezetésével, akiknek Hollywood Stars volt a nevük, és minthogy borzasztóan szükségem volt valakire, kivetettem a hálómat cuki kis szólógitárosukra. Michele Meyert rádumáltam, hogy az ő kéglijében rendezzünk egy spagettipartit, hogy ne legyen olyan nyilvánvaló a csapda. Meghívtunk úgy egy tucat embert, és főztünk egy nagy lábos vörös masszát, amit aztán ráborogattunk a gumiszerű tésztára. Vadul flörtöltem a kiszemelt áldozattal, miközben koktélokat töltögettem a szedett-vetett bulizóknak. Éppen elszántam magam a kezdeményezésre, mikor csöngettek. Ki lehetett? Michele felnézett a tányérjából, és azt mondta: "Ja, elfelejtettem mondani. Meghívtam Ron Scottot, aki az egyik új kliesét hozza magával." Mindig is szívesen láttam az új klienseket, így hát elszakítottam magam legújabb szenvedélyemtől, és drámaian feltéptem az ajtót. Egy mosolygó szőke újságíró és egy első osztályú világítótorony várt bebocsátásra. Az újságíró lelkesen szorongatta a kezemet, a kertésznadrágos torony pedig gyönyörű gödröcskét produkált arcának bal felén. Tipikusan az az eset volt, amikor mindeni más megszűnik létezni, és az a szerencsétlen srác, akit addig szédítettem, nyilván egy szót sem értett az egészből. Erről persze mit sem tudok, mert attól a perctől kezdve le nem vettem a szememet Lane Caudellről. Egy méter kilencven volt cowboycsizmástul, és zsebre dugott kézzel, álmodozó mogyorószínű szemét a földre szegezve nyomult az asztal felé, mint egy szégyenlős kisfiú. Csillagokat láttam. Meg a Szaturnusz gyűrűit. Ron mindenkinek bemutatta, mire ő déli akcentusával motyogott valamit az orra alatt, s közben az arcán megjelent elmaradhatatlan gödröcskéje. Azt gondoltam magamban: " Ezt a gyönyörűséget csak úgy fogom tudni elkapni, ha némileg becsípek" s ezzel nekiláttam, hogy vibráló idegeimet egy kis alkohollal borogassam, hogy nyugodt, összeszedett és laza benyomást keltsek. Épp az ellenkezője történt, és félórán belül már az ölébe másztam. Minthogy Lane érkezése után nem néztem senki másra, fogalmam sincs arról, hogy szemérmetlen viselkedésem hogyan hatott a társaság többi tagjára. Azt hiszem, már elkezdtem vetkőzni, mikor az utolsó vendégek észbe kaptak, és kislisszoltak az ajtón.                                                       Mámorító éjszaka következett, amit utána sokszor megismételtünk, egészen addig, amíg egy szép napon, józanságomat valamelyest visszanyerve, rájöttem, hogy nincs túl sok közünk egymáshoz. Ám ez a felismerés túl későn jött, mert varázslatos voltvele az ágyban hancúrozni. Együtt töltöttük a karácsonyt a szüleimnél, és minthogy ő is meg apu is Észak-Karolinából származtak, istenien kijöttek egymással. A karácsonyi vacsora kellős közepén Chuck felhívott, és közölte, hogy december 3o-án New Yorkba kell utaznom az Újévi jelenet felvételeire a Times Square-en. Húha! Ez már nem tréfadolog! Nem elég, hogy a saját filmemben fogom eljátszani a főszerepet, de ráadásul nem mást, mint a Reseda, kaliforniai Pamela Millert fogom alakítani! A hagyományos töktorta elfogasztása közben Lane azt mondta: "Te, eljöhetnél velem Észak-Karolinába odafelé menet." Másnap reggel útra keltünk, én meg egy számomra ismeretlen világba csöppentem, mely tele volt kitömött őzfejekkel, lakókocsinegyedekkel és csapolt sörrel.

Tovább »