A HABOZÁSNAK IDEJE ELMÚLT MÁR...                                                                                                    What a field day for the heat, A thousand people in the street, Stinging songs and carrying sings,  Mostly saying "Hooray for our side" We've got to stop, hey what's that sound, Everybody look what's goin'down...      (Micsoda parádé a hőségben, Ezernyi ember az utcán, Énekelnek és táblákat visznek, Azt mondogatják "Éljen a mi ügyünk" Meg kell akadályozzuk, hé mi ez a zaj, Nézzen oda mindenki....)                                                                                                                                                    Los Angeles egyik legjobb együttese, a Buffalo Springfield megénekelte a Sunset Strip-i tüntetést. Csak az a furcsa, hogy egyiküket sem láttam törökülésben a Sunset sugárút közepén, pedig esküszöm, észrevettem volna, ha tőlem jobbra, vagy balra Neil Young vagy Stephen Stills üldögél egy táblával. Micsoda látvány volt! A forgalom mérföldekre bedugult, egyfolytában szóltak a dudák, a fényszórók egymásbaérő csóvája pedig mennyei világítást varázsolt körénk. Valahol úgy döntöttek, hogy le kell bontani az akkori legmenőbb rock klubogt, a Pandora's Boxot (Pandora szelencéje), hogy kiszélesíthessék az utat. Egy háromágú kereszteződést terveztek a klub helyére, ámde MI, az elvarázsolt kastély törzsvendégei ezt nem akartuk hagyni. Leültünk a Sunset Boulevard közepére és nem mozdultunk onnan. Végre én is tudtam hinni valamiben, és büszke voltam, hogy részt vehetek a nemes misszióban. Úgy éreztem, hogy tartozom valahova, hogy egy vagyok ezzel a rengetek fiatallal, akik mind az ellen tüntetnek, amit EZEK művelnek az USA-val. Végre a saját fajtám körében lehettem. Néztem a Pompás Hollywood-i Fiúkat, amint felfordítottak egy buszt, és a Sunset Boulvard általam birtokolt asztfaltdarabkájáról biztattam őket. Láttam Sonny-t és Chert egymást átölelve üldögélni egyforma, pöttyös trapéznadrágban és müszőr mellényben, és úgy éreztem, hogy mi egy tökéletes élcsapat vagyunk egyetlen hatalmas, dobogó szívvel. Idegeneknek fogtam a kezét, és próbáltam felidézni a pillanatot még mielőtt egyáltalán elmúlt volna. Aztán a Los Angeles-i rendőrség teljes készültséggel kiszállt, suhogó gumibotokkal és bömbölő szirénákkal, de legalább volt egy mámorító pillanatunk a holdfényben. Másnak reggel tele voltak velünk az újságok és én aprólékosan tanulmányoztam a tüntetőkről készűlt tengernyi fotót, abban a reményben, hogy megpillantom saját magamat a tinédzserek jogaiért küzdők között. Aztóa, hogy átestem első hollywoodi zarándoklatomon, amikor Captain Beefheartot mentem meghallgatni a Tini Vásáron, olyanvoltam, mint egy sajtra vadászó, kiéhezett patkány. Minden fényleni és csillogni látszott, a Sunset Strip pedig hírnév felé vezető útként lebegett lelki szemeim előtt. A Clevaland Gimnázium arra jó, hogy leérettségizzen az ember, a resedai fiúkat pedig partedlijükbe nyáladzó, gügyögő csecsemőknek láttam. A hollywoodi srácoknak mind hosszú hajuk volt és jelentőségteljes nézésük. Flegmán jártak és flegmán beszéltek, az agyam pedig lázasan dolgozott, hogy a legkisebb morzsányi ékesszólóan csengő információt is felfogja, amit ezen csodálatos  teremtmények valamelyike elejtett. Miután a Pandora's Box mégis bezárt, elkezdtünk egy Ben Frank's nevű kávézóba járni, ami alkalmas módon, éppen a Ciro's és a Trip között volt. Az első ember, akivel ebben az új bennfentes szentélyben találkoztam, Rodney Bingenheimer volt .Úgy volt vágva a frufruja, mint Davy Jonesnak, mert ő volt Davy fénydublőre a The Monkessban. Ezzel a csemegével traktálta a bámészkodó csajokat, ily módon növelve Strip-hírnevét. Tíz percébe sem telt, míg a parkolóban egy  Volkswagen hátsó ülésére terelt, ahol is határozottan megmarkolta a melleimet. Tapasztalatlan kis hülyének éreztem magam, amiért megpróbáltam lefejteni magamról az ujjait. Biztos vagyok benne, hogy aznap este már egy jó párat megszorongatott.                          ___________________________________________________________________________Február 12.........ismét Hollywood! Nehogy már minden ilyen fantasztikus legyen! Idáig ez volt a csúcs. Mennyi szerelmi orgia! Mindenki mindenkit szeret! Rodney-val voltam, aki nem mondhatnám, hogy nem csókolózik elég jól. Fincsi volt. Adott  egy pár klassz képet Dylanról. És találkoztam egy csúcs hapsival, aki ismeri a Byrdst!!!                                                                                                  __________________________________________________________________________Kim Fowley volt a következő, akot ott megismertem. Teli fogsorával szélesen vigyorogva tornyosult fölém, vékonyan, mint egy karó, meghódítatlanul és meghódíthatatlanul. Közölte, hogy szívesebben élne velem negyvenhét évig házasságban, mint hogy negyvenhét percig dugjon velem. Úgy éreztem, hogy ez a legmélyebb kinyilatkoztats, amit valaha hallottam, a lelkem értékesebb, mint a testem. A fejem zsongott az őj fogalmaktól és hálát adtam Istennek, hogy elvezetett a számomra egyetlen igaz helyhez ezen a földön. a Ban Frank's dupla üvegajtaja elé. Vajon mit csinálhattam ezelőtt?  Az első helyi együttes, akikkel mindenárom össze akartam ismerkedni, a Bírds volt. Még túl fiatal voltam ahhoz, hogy beengedjenek a Cir'sba, ezért állandóan  a feltűnő művészbejáró körül ólálkodtam, ami a Sunset Boulevard-ra nyílt, és vártam, hogy felbukkanjanak. Épp akkoriban jelent meg az első kislemezük, a "Mr.Tamborine Man". Chris Hillmanba, a basszusgitárosba beleszerettem, ahogy megláttam. Nagyon befelé forduló, mély-mély-mély és elmélkedő alak volt. Bosszanthattam én akárhány kérdéssel, ő mindig csak egy-két szavas válaszokat adott. Tisztában voltam vele, hogy az a világ, amit ő világoskék szemével szemlélt, sokkal mélyebb értelemmel bírt, mint amit én a tizenhat éves agyam korlátozottságával felfoghattam. Rákaptam a Byrdsre, ahogy annak idején a Beatlesre, csakhogy ők helybéliek voltak és személyesen is hódolhattam bálványaimnak. Mindenkit nyaggattam a ciműkért, aztán kiültem a házaik elé valamiféle életjelre várva. Mind az öten Laurel Canyonban, Isten aranyló gyümölcsöskertjében laktak. A californiai rock and roll istenek és istennők legtöbbje valahol e tündöklő kanyon környéképn lakott, és én órákig tudtam erre kóborolni, különbözö ablakokon belesve. Szereznem kellett egy ősrégi térképet, hogy megtaláljam a Magnolia Streetet egy domb legtetetjén, valahol a földút végén, ahol csak egyetlenegy ház magaslott a világmindenség fölé, Chris Hillman háza. Iskola után, mindennap odamentem és a kerítésen üldögélve beláttam egész Los Angelest, sőt tiszta időben még a csillogó tengert is láttam. Egy párszor elrobogott mellettem a Porschéjával és tudtam, hogy meglátott, ahogy ott csücsülök a sziklakerítésén, áldozva létezésének oltárán .  Walt Disney legmerészebb álmait is felülmúlómesebeli kégliben lakott, eukaliptuszfák és olyan illatos vadvirágok között, hogy pusztán belélegezni is extázis volt. Egyszer egy nagy zacskó szőlót akartam vinni neki, amit az apám hozott Mexikóból, de a terv füstbe ment, amikor a zacskó kiszakadt, én meg ensenadai magtalan, zöld szőlőszemeken csúszkáltam lefelé a domboldalon, míg végűl pofára estem. Mikor hazaértem, a mamám azt hitte, hogy legálbbis idegösszeomlást kaptam. A bejáratnál leroskadva, reszkedve gubbasztottam, mert már jártányi erőm sem maradt: az arcom ragadt  a könny, takony, és shzőlőlékeverékétől. Valami mást kellett kitalálnom, hogy belépjek az életébe.  Úgy csináltam, mintha lerobbant volna az autóm, majd bekopogtam Chris szomszédjához és megkérdeztem az ott lakó vénséges vén banyát, hogy használhatnám-e a telefonját. Fondorlatos módon beloptam magam az öreg hölgy, azaz Mrs. Motzo szívébe, aki el volt ragadtatva gyakori látogatásaimtól, én viszont a kertjétől voltam elragadtatva, ami kitűnő kilátást nyújtott Mr. Hillman  nappalijának ablakára. Annyira odavoltam a kertjéért, hogy több tucat palántát és metszést adott, amiket gyanútlan anyámnak továbbítottam. Mrs. Motzo sziámi macskájának gyönyörű kis fókaorrú könykei születtek és rávettem Mrs. Motzót, hogy nekem adja a legédesebbet Az volt a szándékom, hogy Chrisnek ajándékozom. A pöttömnyi dorombölő állat egy pár napig az autómban lakott, amíg összeszedtem a bátorságomat, hogy végrehajtsam elhatározásomat.